A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

„Egy ideje már érik bennem a gondolat, hogy Wanda az MCU egyik legkiemelkedőbb karaktere, most viszont már bizton állítom, hogy az. Sőt, az egész sorozat eddigi legjobb főgonosza...”

Amikor múlt héten rutinszerűen beültem a Doctor Strange 2 teltházas vetítésére, egy dologra nem számítottam: hogy történni fog bármi, amire nem számítok. Az utóbbi évek grammra mért Marvel-produktumai lépésről lépésre ölték meg a sorozat iránti egykori lelkesedésemet, így mondanom sem kell, hogy két órányi zihálás és visítozás után szerelmesen hagytam el a mozitermet. Legalábbis azt hittem, hogy mondanom sem kell, mint azonban azóta kiderült, sokan nem osztoznak a lelkesedésemben. Több ismerősömtől is hallottam, hogy erőltetettnek, stíluszavarosnak, logikátlannak élték meg a filmet, és mivel hosszú idő után először van két mondatnál több gondolatom egy Marvel-filmről, úgy gondoltam, ebben a cikkben összeszedek mindent, ami miatt szerintem (nagyrészt) ZSENIÁLIS a Doctor Strange 2. A továbbiakban természetesen spoilerek egész hada következik!

Doctor1

Kezdjük a legszembetűnőbb fennakadással; a film műfajával. Amikor bejelentették, hogy Sam Raimi, a 2000-es évek eleji Pókember-trilógia szerzője rendezi majd a filmet, akkor valószínűleg senki nem számított rá, hogy a végeredmény inkább Raimi másik kultikus trilógiáját, a Gonosz halottat idézi majd meg. Márpedig ez történt. Ez egy vérbeli képregényhorror annak minden mocskával, abszurditásával, na meg egy egészséges adagnyi mainstream csillogással, mert mégiscsak a Disney köpenye alatt gyülekezünk. A film stílusa azonban még így is váratlanul érhet sokakat, pedig jóval indokoltabb és logikusabb lépés, mint elsőre gondolnánk. Hiszen egyszer régen, amikor még a producerek nem próbáltak minden Marvel-filmet könnyed akciókomédiává bűvölni, volt egy vízió. Ebben a vízióban pedig minden szuperhős egyazon világban él ugyan, de a saját történetével és egyedi műfaji jellemzőivel, majd az írók ezeket ütköztetik a mindannyiukat összekötő Bosszúállók filmekben. Ez eleinte működött is, a Doctor Strange első része pedig a formula egyik kiemelkedően pozitív példája volt. Ezt a karaktert a misztikum határozza meg, a természetfelettiség mágiától és túlvilágtól való eredeztetése. Az első film ezt a keleti miszticizmus felől közelítette meg harcművészettel, filozófiával, lélekvándorlással, a folytatás viszont az okkultizmust veszi alapul. Az okkultizmustól pedig elvonatkoztathatatlan a horror, a pokol démonai és a kísértés motívuma. Itt jön a képbe Sam Raimi.

A Disney megtehette volna, hogy egy újabb generikus fantasyt vág az orrunk elé, hiszen alibinek mindenképp ott lett volna egy Skarlát Boszorkány, helyette viszont felbérelték azt az embert, aki horror- és képregényfilmekben egyaránt otthon van: Raimit. Ő pedig hozta magával az őrületet. Kézikamerát rángató, sikoltozó színészek, pillanatnyi bevágások démoni szemekről, praktikai effektekkel megvalósított élőhalottak, zavarba ejtő rituális átfedések folk-rock zenével a háttérben, valamint Danny Elfman gótikus nagyzenekari szólamai, melyek több helyen is merítenek klasszikus horrorokból és Tim Burton legkülöncebb filmjeiből. Az összhatás egy szokatlan, de a sorozatból egyértelműen kimagasló látvány- és hangzásvilág, amiből csak időnként zökkent ki egy-egy uncsi számítógépes effekt, amit valószínűleg az aggódó producerek szívritmusa érdekében iktattak be. Na meg azért, hogy legyen mit mutogatni az előzetesekben anélkül, hogy ellőnék a poént, hogy Raimi igazából egy slasher filmet rendezett. De komolyan, szerintem minden csepp vért kisajtoltak ebből a koncepcióból, amiért MÉG nem kapták meg a korhatáros besorolást, és őszinte részvétem minden szülőnek, aki egy vidám varázsló világközi kalandjának reményében gyerekkel ült be rá. Persze jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mennyi helye van ennek a stílusnak egy Marvel-filmben, de aki ezen töpreng, azt megnyugtatom, hogy valószínűleg nem lesz több hasonló film a sorozatban, viszont továbbra is tömve lesz színes-humoros komédiákkal, amiktől meg én kapok agyérgörcsöt, szóval ő járt jobban. Meg aztán ne tegyünk úgy, mintha Raimi nem tenne bolygóméretű lépéseket a Marvel-univerzum előremozdításában.

Doctor2

A film legnagyobb érdeme például egyértelműen Wanda Maximoff karakterének csúcsra járatása és (remélhetőleg) lezárása. Egy ideje már érik bennem a gondolat, hogy Wanda az MCU egyik legkiemelkedőbb karaktere, most viszont már bizton állítom, hogy az. Sőt, az egész sorozat eddigi legjobb főgonosza, és végtelenül örülök, hogy az írók csuklóból kukázták a WandaVízió gyáva fordulatát, ahol Wanda végül mégis a jó oldalon maradt. A fenéket! Egy pillanatra nézzük végig ennek a karakternek az életútját, és aztán gondoljunk bele, hogy van-e bármi oka a jó oldalon lenni. Az egész életét kísérleti patkányként töltötte, egyetlen pozitív kapcsolata a bátyjával volt, akit a menekülésük után azonnal agyonlőttek a szeme láttára. Ezután a Bosszúállók ítélték őt állandó szobafogságra, melyből végül bűnözőként tudott csak meglépni. Pár hónapig együtt élt a szerelmével, ami épp elég volt ahhoz, hogy megízlelje, milyen a boldogság, mielőtt ismét elvették tőle. Sőt, neki magának kellett az emberiség érdekében meggyilkolnia a saját kedvesét, akit aztán azonnal feltámasztottak, és újra kivégeztek. Végül az egésznek semmi értelme nem volt, ugyanis Thanost nem sikerült megállítani. Évekkel később a saját traumáiból öntudatán kívül kiépült egy realitás, ahol boldog volt, majd ezt a realitást nemhogy el kellett dobnia, de szinte azonnal a hatalmába kerítette egy démoni könyv, ami – ha figyelembe vesszük a „gonosz Doctor Strange” esetét – feltehetően az emberek önzésén élősködik a leginkább, és ami minden éjszaka emlékeztette rá, hogy a végtelen számú alternatív Wanda közül ő az egyetlen, akinek nincs családja. A Skarlát Boszorkány valószínűleg a legtragikusabb sorsú mainstream hollywoodi főgonosz Darth Vader óta, és nem az a meglepő, hogy mészárlásba kezd, hanem az, hogy csak most!

Elizabeth Olsen egy fantasztikus színész, aki korábban kapott már egy Emmy-jelölést ezért a szerepért, és nem bánom, ha a filmrajongó ismerőseim kinevetnek ezért, de őszintén úgy érzem, hogy a Marvel az itteni alakításával került eddigi legközelebb egy színészi Oscar-jelöléshez. Félelmetes az a ridegség, az az apátiává kovácsolt düh, amit Olsen áraszt magából, és nem tudom, hogy az-e a hátborzongatóbb, amikor Az ördögűzőt idézve kihajtogatja magát egy gongból, vagy amikor véres pofával megérdeklődi, lesz-e kinek felnevelni az ellenfele gyerekeit, miután végzett vele. Komolyan mondom, fizetnék azért, hogy végignézzem, ahogy Raimi prezentálja a Skarlát Boszorkányt egy konferenciateremnyi producernek, akik közben azon töprengenek, hogy a francba fognak ebből uzsonnásdobozokat gyártani. De neki van igaza, hiszen ha ez a fázis egy univerzumközi háborúra épít, akkor éppen ideje olyan főgonoszokat behozni, akikről el is hisszük, hogy ki tudják azt robbantani. A hősöket pedig ideje felkészíteni egy olyan konfliktusra, ahol minden korábbinál nyitottabbá kell válniuk. Stephen Strange karakterfejlődése ebben a filmben pontosan erről szól, ha ugyan kissé kimondatlan is marad. A sorok között olvasva látni, hogy a multiverzumos konfliktus Tony Starkjává próbálják faragni, ahogy fokozatosan mentorfigurájává válik a körülötte lévőknek, ám valamiben eltér Vasembertől. Strange-nek már ebben a filmben is azt kell megtanulnia, hogy nem vehet mindent a vállára, nem hozhat meg ő minden áldozatot, hanem hagyatkoznia kell a környezetére, mert a világ egyszerűen kezd túl naggyá nőni ahhoz, hogy – a film elmés orvosi hasonlatával élve – senki másnak ne nyújtsa át a szikét.

Doctor3

Jaj, igen, a multiverzum. Valószínűleg a legnagyobb csalódás sokak számára, hogy a film az alcíméből inkább az őrületre, mintsem a multiverzumra épít. A félrevezető marketing miatt ez érthető, viszont szerintem még így is több dimenzióközi idegenvezetést kaptunk, mint amit Stephen és Wanda fogócskája indokolt. A Loki után nekem például fogalmam sem volt, hogyan akar a Marvel pár év alatt felépíteni egy komplett multiverzum-hálózatot, ám a Pókembert és ezt a filmet látva úgy érzem, tudják, mit csinálnak. Apránként adagolják a nyers információt, lépesenként fektetik le a szabályokat, miközben lazán eljátszadoznak a multiverzum adta lehetőségekkel. Felhasználják például arra, hogy behozzanak szuperhősöket, akiket aztán egy The Boys-ra emlékeztető akciójelenetben ki is csinálnak, kvázi a néző tudtára adva, hogy a fenyegetés nagyobb, mint valaha. Ezt nyilván nem volt ilyen könnyű megoldani, amíg egyetlen univerzum véges számú szuperhősével kellett zsonglőrködni. Meg aztán arra is remek alkalmat nyújtanak a párhuzamos világok, hogy szembesítsék a karaktereket a saját hibáikkal. A „gonosz Doctor Strange” például Stephen elé tárja, mivé válhat, ha teret ad az önsajnálatának, és hagyja azt gyűlöletté érni. Az efféle énközpontúság leküzdése valószínűleg a negyedik fázis egyik fő jellemi mozgatórugója lesz, hiszen már Peter Parker decemberi kalandjában is a negatív következményeit és az értük való felelősségvállalást láttuk testet ölteni. Meg aztán Wanda is ennek a kísértésnek a fizikai szimbólumát rombolja le a film végén, ami kifejezetten erős motívum, és a lehető legjobb lezárása egy ennyire tragikus figurának.

A Doctor Strange 2 persze nem tökéletes, az egyik legnagyobb hiányossága például az, hogy America Chavez karakterét két lábon járó tárgyként kezeli, meg aztán itt-ott erőltetett viccek és fantáziátlan akciójelenetek is átpréselődnek Raimi szitáján. Viszont mindezzel együtt is üdítő fordulat egy olyan sorozatban, ami mostanában egy lemezen akadt tű hatását kelti, és ami számomra a legfontosabb: egyértelmű mutatója annak, hogy a producerek aranyfogas vigyora mögött bujkáló művészek azért még tudják, hogy mit csinálnak.