A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

„...olyan tapasztalat elolvasni ezt a könyvet, ami sokáig velünk marad, és jelentősen kitárja a világot.”

Pár hónapja a YouTube végtelen üregébe zuhanva rátaláltam egy méhészre, aki puszta kézzel kanalazta a zümmögő rovarokat egy autóról új otthonukba. Ámulattal néztem egyik videót a másik után, egyszerre csodálva bátorságát és mély tiszteletét a méhek iránt. Több módon is hatással voltak rám a látottak, de meglepő módon még az olvasási szokásaimon is változtattak. Ezúttal nem a könyvet megelőző (vagy épp túlharsogó) hír vezetett oda, hogy esélyt adjak egy regénynek – nem hallottam róla se jót, se rosszat. Elég volt a cím: The Beekeeper of Aleppo. Bármilyen előzetes ismeret nélkül fogtam bele az olvasásba, és csakhamar kénytelen voltam ráébredni, hogy nem az az aranyos, természetközeli kaland vár rám, amire számítottam.

A regény főszereplője és elbeszélője Nuri, egy szír férfi, aki méhészként dolgozik Aleppo városában. Boldog, nyugodt, családi körben töltött napjainak véget vet a háború: felesége, Afra elveszíti a látását, és hosszas vacillálás után kénytelenek elhagyni otthonuk romjait, hogy megpróbálják újraépíteni azt valahol máshol. A cselekmény egyaránt lefedi az Aleppóban történteket és menekülésüket Angliába – egy idegen kultúrába, ahol további nehézségekkel kénytelenek szembenézni. A regény írója, Christy Lefteri szakértője a témának. Háborús menekültekkel dolgozott, így többször végignézte azt, amit a lapokon megörökít. Olyan olvasóként, akit főként a karakterek érdekelnek, felüdülés volt ráébredni arra, mennyire mélyen láthatott bele az emberekbe, akikkel munkája során összehozta az élet. Nuri elbeszélése helyenként szinte Virginia Woolfra emlékeztető gondolatfolyamra hasonlít, egyre bátrabban és erőszakosabban hatol a lélek mélységeibe, ahogy fogynak a lapok. És Nuri lelke túl sokáig maradt a sötétségben ahhoz, hogy ez ne hagyjon maradandó nyomot az olvasóban.

Christy Lefteri Event

Ez a regény szépirodalom a javából. Stílusa azonnal megragadja az olvasót, a mondatok olyan érzékenységről és tapintatról árulkodnak, ami mindenképp az író számlájára írható. Az időkezelés talán leginkább a cikázó gondolatoknak köszönhetően viszonylag egyedi: a két idősík keveredik, a visszatérő emlékek belefolynak a menekülésben töltött napokba. A szereplők által vonszolt veszteség, a mindent beárnyékoló gyász állandóan átmosódik a jelenbe, azt a benyomást keltve, mintha nem igazán lenne jelen és múlt, csak a kettő keveréke. Olvasás közben eszembe jutott, hogy Lefteri úgy játszik az idővel és a gondolatokkal, mintha zenét komponálna.

Mivel a szír házaspár életkörülményei drasztikusan eltérnek mindentől, amit szerencsés, vizsgák miatt aggódó egyetemistaként megéltem, olyan tapasztalat elolvasni ezt a könyvet, ami sokáig velünk marad, és jelentősen kitárja a világot. Nuri felesége, Afra elveszítette a látását. Mindig arra kéri Nurit, hogy a részletekre fókuszálva mesélje el, mit lát, mert így könnyebb elképzelnie az elmondottakat. Nuri pedig mintha az elbeszélés során is ehhez igazodna, hogy az olvasó dolgát is megkönnyítse – illatokkal, színekkel, érintéssel vezet minket végig az úton, amit bejárt. Nem a sok halottról és a bombák borzalmairól ír, hanem a földön heverő fél pár cipőről, az összetört játékautóról, a rothadt gyümölcsöket beborító legyekről az elnéptelenedett utcán.

2a997aeefb2693e8e2468741349cf5e0

És hol a méhek, kérdezhetnénk. Nuri egyik legközelebbi barátja szokta mondogatni, hogy ahol méhek vannak, ott vannak virágok, és ahol vannak virágok, ott még van remény. Az elképzelhetetlen és szavakba csak nehezen önthető szenvedés ellenére a méhek végigkísérik Nurit útja során, helyenként belebotlik a zümmögő rovarokba, akik azonnal visszarepítik emlékeiben a napsütéses, illatos Aleppóba.