Öntanácstalanságból

1. Állapotfelmérés:

Ködben rejlő Végtelent teremtettél,
hogy a tükörképedről neveztessél.
Hazug álmokban hívő ember lettél.
Havat, magányt, most-időt mégse ettél...

2. Reflektáló intelem:

Szabotálni a legbelsőbb Végtelent,
csak mikor már a jelen jelent jelent,
akkor szabad, hiszen magadra maradsz,
ha Télen szomjúságból havat harapsz.
Nyáron bosszússágból megmelegedni
olyan, mint tükröt vállon veregetni,
melyben valóságos magad nem leled,
csak hamis, torzított, büszke ellened.
Törékeny üvegátjáró, liliom.
Fehér fátyol, tirann benn' minden ion,
mint szálak, mindig mozog, mindig inog,
ez összes csakis, mint illékony idom.
Ilyen „egyetlen” életednek fátyla.
Ilyen törékennyé fáj fája ága,
mert, mint porcelánok az állóképek(,)
mozgását ma még épen meg nem éled.
És amég éppen fel nem ébredsz ebből,
minden álom hazugságot jövendől.
Hogy ne így legyen és mégis így legyen,
hogy végre meglásd a nincs, a van egyen:
Sziluettjáték az egész!!! – szellemed
ezt tanulja, és lássa meg a szemed!
Szívszürke lant-harangot vérvörösen,
mint életeid közt köztes ködöket.
Így pengess utoljára húrt és halált,
és így pengess még örömöt és magányt
és hajnalédes szenvedést és telet,
mert a most örök és nincs Emlékezet.