A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

„Az aktivisták épp azt vonták kérdőre, hogy hogy lehet az, hogy most többen inkább attól félnek, hogy egy tájképnek baja esik, mint hogy a világunk tönkremegy, ami eredetileg Monet is elvarázsolta.”

Paradicsomlevessel eltalált Napraforgók, festékkel leöntött Ferrarik, tüntetők a versenypályán. Az elmúlt időben egyre többször jelentek meg a címlapokon a Just Stop Oil aktivistái, akik Nagy Britanniában olyan szintű akciókkal hívják fel magukra a figyelmet, mint száz éve a szüfrazsettek.

Pont hozzájuk hasonlította magukat az egyik aktivista, aki Van Gogh Napraforgóit öntötte le levessel, majd a jelenlévőktől kérdezte: „What is worth more: art or life?”, utalva egy szüfrazsett, Mary Richardson 1906-os kijelentésére, aki egy Velázquez festményt károsított meg a mozgalom vezetőjének letartóztatása ellen tüntetve. Még ha Mary idézete egyfajta történelmi ismétlést akar sejtetni, a két eset eltérő indítékkal vitetett véghez. Velázquez szétszabdalt Vénusza akkoriban a „legnevesebb hátsó fél” volt és rengeteg férfi látogatót vonzott be, így egyértelmű célpont volt egy olyan mozgalomnak, amely a jelenben élő nőkre akarta felhívni a figyelmet, akikre nem figyeltek ekkora lelkesedéssel a férfiak. Van Gogh Napraforgói olyan szinten kötődnek a klímaválsághoz, hogy a címkéjén szerepel az „olaj” szó az „olajfesték”-ben, viszont nem tolonganak előtte az olajmágnások és nagytermelők, hogy inkább festett növényeket csodáljanak, miközben élőket pusztítanak.

1 kép

A mozgalom újabb lendülete abból született, hogy Nagy Britannia zöld lámpát adott további olaj- és gáztermelésnek az Északi-tengerben. Azóta több galériában is a falakhoz ragasztották magukat aktivisták, autókereskedések kirakatait fújták le festékkel, utakhoz ragasztották magukat, amik miatt lezárásokat kellett elrendelni. Tevékenységük más egyesületeket is megihletett, így történt, hogy a párizsi autókiállításon is régi Ferrarikat öntöttek le festékkel aktivisták, majd hozzájuk ragasztották őket, vagy hogy Németországban két fiatal krumplipürével kent be egy Monet festményt. Az ezen résztvevő aktivista a tömegnek jelentette ki, hogy míg ők amiatt aggódnak, hogy egy festményt krumplipürével kentek be, ő inkább azon aggódik, hogy a tudósok szerint 2050-re már nem fogjuk tudni etetni a gyerekeinket.

Nyilvánvaló, hogy a tüntetések alig hoznak valamit, Greta Thunbergről sem hallottunk már jó ideje, viszont látni, hogy a jelenlegi fiatal felnőttek közül kikerülő aktivisták a legelszántabbak. Itt azért felmerül a kérdés, hogy mennyi tudás van jelen az elszántság mellett, mert úgy tűnik, hogy a célpontok elég felszínesen lettek kiválasztva. A Forma 1-es Brit nagydíj szabotálásának semmi hozadéka nem volt, az indíték meg valószínűleg annyi lehetett, hogy drága autók mennek körbe-körbe és ezrek fizetnek azért, hogy ezt nézzék. Amit kevesebben tudnak, hogy a Forma 1 jár az élen abban, hogy a motorsport minél fenntarthatóbb legyen, és a Forma 1-es fejlesztések végül a hétköznapi autógyártókhoz is eljutnak, így az egész iparra hatnak. Persze ettől nem lesz az egész tisztázva, hisz, mint minden élsport, a Forma 1 is továbbra a szürke zónában marad. A galériák ellen irányított támadásokban is az a legfájdalmasabb, hogy rosszul értelmezett gondolatokra építve próbálják hitelesíteni tetteiket, a potsdami krumplipüré támadás egy jó példája ennek. Szándékosan Monet volt a célpont, hisz a festő mindig is híres volt arról, mennyire lenyűgözte és megihlette őt a természet. Az aktivisták épp azt vonták kérdőre, hogy hogy lehet az, hogy most többen inkább attól félnek, hogy egy tájképnek baja esik, mint hogy a világunk tönkremegy, ami eredetileg Monet is elvarázsolta.

2 kép

Itt jelenik meg az egyik legnagyobb félreértés, ami a szüfrazsett-ihlette támadáshoz is visszakanyarodik: miért épp a kultúra lett a természet ellensége? Az olyan érvek, mint a „Tetszik ez a tájkép? Hát lassan már nem lesz nekünk táj, amiben gyönyörködhetnénk!” vagy a „Ennyire fontos neked egy kép? Szóval nem fontosabb neked a világunk?” erősen egy szinten mozognak, viszont ha ennél nem lehet mélyebb problémákhoz nyúlni a területen belül, inkább úgy néz ki, hogy a kultúra egy könnyen megcélozható bűnbaknak lett kiválasztva, amivel mégis kellő figyelmet lehet kapni a médiában. Közben évek óta hozzáférhetünk beszámolókhoz és statisztikákhoz, amik rámutatnak a sokkal problémásabb ágazatokra, mint az élelmiszer- vagy a divatipar. Vagy ezek túlságosan hozzánőttek a kényelmes hétköznapokhoz, hogy bármi megmozdulás legyen ellenük? Kicsit sem gyanús, hogy a Starbucks kilépett a Fair Trade szervezetből és helyette alapított egy sajátot, amiben rajtuk kívül senki nem tudja ellenőrizni az ültetvényeken dolgozó emberek életviszonyait, mégsem önti le senki a kirakataikat festékkel, helyette a „környezettudatos” vásárlók legfeljebb növényi tejjel kérik a frappucinójukat vagy a lattéjukat, aztán örülnek egy papír szívószálnak. Ismert, mennyire semmire tartja a Nestlé igazgatója az alapvető emberi jogokat (szerinte például az ivóvízhez való hozzáférés egyáltalán nem emberi jog), olyankor a többség mégis megfeledkezik a pálmaolajért tönkretett esőerdőkben elhunyt állatokról, amikor épp nassolni kell. Arról még több cikk és tanulmány készült, hogy milyen embertelen körülmények között tartják a délkelet-ázsiai textilgyárakban a dolgozókat, eddig viszont egy ruhaüzletet sem támadtak meg levessel vagy krumplipürével. A szüfrazsettekkel ellentétben egy olyan korszakban élünk, amiben bárhonnan tudunk informálódni (legális vagy illegális úton), ideje ezt a képességet a mozgalom szolgálatába állítani és nem csak elvakultan botrányt kelteni.

Jelen helyzetben egyre megalapozottabb lenne a „go big or go home” hozzáállás, szóval azt javasolnám, hogy ha már a kaotikus gonosz útját választjuk és a szabotáláshoz fordulunk, legyen az okosan célzott. Ha már autókat károsítunk, miért történelmi darabokat, melyek néha legfeljebb egy tiszteletkört tesznek, azon kívül szalonokban vagy privát garázsokban állnak, és miért nem olyan politikusok és cégvezetők autói, vagy akár házai a célpontok, akik aktívan hozzájárulnak a klímaválsághoz? Ha már az úthoz ragasztjuk magunkat, miért épp a belvárosban és nem inkább olajfinomítók bejáratánál? aHHa az lenne a probléma, hogy mennyi helyet foglalnak, mennyi energiát fogyasztanak és mennyi bevételt termelnek a múzeumok, hasonló alapon lehetne Apple üzleteket megcélozni, melyek a saját termékeik körül csinálnak akkora felhajtást, mintha múzeumi darabok lennének. Ha az autóipar káros hatásai a gond, ideje H&M vagy New Yorker gyárakat szabotálni, meg a Shein és hozzá hasonló weboldalakat feltörni és lezárni, ha már a fast fashion bizonyítottan is jobban szennyezi a környezetet, mint azt a közlekedés valaha tette.

Egyelőre mégis úgy tűnik, hogy csak megbotránkoztató megmozdulások a cél, amik lassan eltűnnek a hírportálok mélyére, ahogy elődjeik is tették. Nem tudom, mi kell majd ahhoz, hogy az emberek a valódi bűnösök ellen induljanak meg, de addig csak bízni tudok abban, hogy elég gyorsan tudnak a múzeumok szert tenni további védőüvegekre.