„…a lélek zugait tárja fel olyan alapossággal, hogy nehéz nem félrenézni zavarunkban és szégyenünkben.”
A Távol-Kelet talán a Kill Bill óta a sarkamban toporog, bárhova megyek. A koreai szerző, Han Kang neve is jó ideje üldözött már, mire a Nemes teremtmények végre a kezeim közé került meseszép borítójával és súlyos tartalmával együtt. Nem tudtam, mibe fogok bele, még a fülszövegre se pillantottam rá, csak kinyitottam, és olvasni kezdtem.
A Nemes teremtmények az 1980-as kvangdzsui mészárlásként fennmaradt eseményeket, azok következményeit és a borzalmak okozta lelki sérüléseket dolgozza fel. 1980. május 18-án tört ki a felkelés Kvangdzsu városában, a tüntető diákok célja a diktatórikus rendszer feloszlatása és a demokrácia kikövetelése volt. A hadsereg bevetette a különleges egységeket a tüntetők ellen, aminek eredménye mintegy ezer halott és – mint azt a kötetből megtudjuk – még több hadifogoly volt.
A kötet fejezetei viszonylag lazán kapcsolódnak egymáshoz, de azért odáig nem merészkednék, hogy novellafüzérnek nevezzem. A hat fejezetből és egy epilógusból összeálló cselekménylánc egyedi és kifejezetten kortárs érzetet keltő szerkezetet alkot. A fejezetek mind más szereplő szemszögéből mutatják be az eseményeket (vagy épp azok következményeit évek távlatából). Az első fejezet elbeszélője – a tizenöt éves Tongho, aki a tüntetés közepébe keveredik – azonban az összes fejezetben előbukkan, mint a töredezett szálakat (és olvasói szívet) összetartó erő. Az elbeszélés módja, a fejezetek stílusa, a tipográfiai és tördelési megoldások – mind a fejezetek zárt egységén belüli sajátosságok, amelyek mégsem teszik kuszává a könyvet, és nem nehezítik az olvasást. A fordítói utószóból kiderül, hogy az angol fordítás annyiban megkönnyítette az olvasók dolgát, hogy utalt az elbeszélő kilétére a fejezetcímekben. A magyar fordításban ezt azonban elhagyták, az eredeti, koreai változatra hagyatkoztak, és az olvasóra hagyták, hogy új fejezethez lapozva ismerkedjen, lassan belemerüljön a világba, és felfedezze, ki szemén át tekint rá, milyen évbe, hova került hirtelen.
Tongho fejezete például pár órával a tüntetés után kezdődik. Kang ennél a fejezetnél – rendkívül drasztikus módon – úgy döntött, első szám második személyben meséli el az eseményeket. Olvasóként pedig könyörtelenül beránt a történtek kellős közepébe, a naturalista, felkavaró leírásokkal tűzdelt borzalmakba, melyeket Tongho neve mögé bújva vagyunk kénytelenek átélni. Tongho a Tartományi Hivatalban segít azonosítani a tüntetésről összegyűjtött holttesteket, miközben legjobb barátját keresi, akit – mint azt egy bizonyos forrásból tudja – meglőttek a katonák, miután elkeveredtek egymástól a tömegben. A munka kemény, kegyetlen, bárki megmondja, hogy nem egy gyereknek való – Tongho azonban hajthatatlan.
„A szörnyűségnek is vannak fokozatai. A legszomorúbb a sarokba fektetett test. Mikor először láttad, még nyilvánvaló volt, hogy egy apró termetű tizenéves vagy huszonegynéhány éves nőről van szó; a bomló hulla most már egy felnőtt férfi nagyságára duzzadt.” Az elbeszélés módja semmiképp nem könnyíti meg az olvasó dolgát abban, hogy távolságot teremtsen a történtek és önmaga között – főleg így, hogy valamennyiszer Tongho szóba kerül a későbbi fejezetek során, hozzád szólnak róla(d). De épp ez lehetett Kang célja. Végre erőteljesen szólni a tragédiáról, amiről annyi éven át kénytelen volt mindenki hallgatni.
„Ahogy közeledett a furcsa, eleven éjszaka vége, az ég fekete tintáját kezdte átitatni a hajnal halványkék fénye, és hirtelen te jutottál eszembe, Tongho. Igen, velem voltál aznap.” Az első fejezetben Tongho gyakran gondol arra, mi történhet a lélekkel, miután a test meghal. Legjobb barátját, Csongdét a holttestek között keresi, abban nem is reménykedik, hogy valamelyik kórházban fekhet gyógyulófélben. Az első megdöbbenés pedig akkor éri az olvasót – legalábbis ért engem, nem létező előzetes ismereteimnek hála –, mikor a második fejezet elején Csongde veszi át az elbeszélő szerepét. Pontosabban Csongde lelke, akinek holtteste egy rakás alján fekszik a semmi közepén, rideg elhagyatottságban. „A testünk keresztformán feküdt egymáson” – kezdi. Csongde elbeszélése valós súlyt helyez az olvasóra. Hirtelen válik világossá, miről is szólnak a könyv lapjai. „Ettől a pillanattól fogva gyűlöltem a testemet. Az egymásra dobált húsdarabokat. A napsütésben bűzlő koszos, rohadó arcunkat.” A későbbi fejezetekben találkozunk egy lánnyal, aki az évek során nővé érett, és még mindig emlékei közt várakozik Tongho, a hallgatag fiú, aki segítette munkáját a Tartományi Hivatalban. Egy szerkesztő, aki minden nap harcot vív a diktatúra cenzoraival szemben, vagy Tongho édesanyja, aki az anyai erő és szeretet valóságos megtestesülése – egy gyásztól elgyötört asszony.
Nem egy kellemes olvasmányról van szó. Annak ellenére sem, hogy a próza stílusa gyönyörű és érzékeny. A regény alaposan megvizsgálja a testi és lelki traumák mélységeit, a hadifogságban elszenvedett erőszak, a nemi erőszak, a megaláztatás évtizedek múltán sem lankadó következményeit, a tömegek pszichológiáját, és kegyetlen görbe tükröt tart az emberi faj elé. A téma ellenére semmiképp nem egy politikai hangvételű műről beszélünk – annak ellenére, hogy nyilvánvaló állást foglal. Sokkal inkább a lélek zugait tárja fel olyan alapossággal, hogy nehéz nem félrenézni zavarunkban és szégyenünkben. Viszont úgy gondolom, ez is egy olyan helyzet, mikor el kell tűrni a felbugyogó érzéseket azért, hogy tisztán lássuk a világot magunk körül.
„Egyáltalán nem hitt az emberiségben. Tisztában volt vele, hogy egy tekintet, az, hogy valaki kiállt amellett, amiben hitt, a meggyőző erő, amivel tette, semmi sem garancia semmire. Tudta, hogy ő már csak kitartó kétségek és hideg kérdések közepette lesz kénytelen leélni az életét.”