Védés (elmaradt)

én kérem írtam dolgozatot, szakot, a grafikáról meg a sokszorosításról,
itt kérem, a tanítókat ­– tudniillik nem képzőművészeket – képző Képzőn.
én kérem megtudtam, hogy a kolozsvári Feszt szellemi unokája vagyok és a felelősségtől megijedtem.
megtudtam továbbá, hogy Kondor költő is volt, remek festő és grafikus, mindössze másfél évtized alatt hagyott maga mögött másfél ezer csodát
kis fejszámolás után – mert egy tanítójelöltnek azt is tudni kell ám ­– az háromnaponta egy alkotás.
kutatásomnak ezen pontján elszégyelltem magam.
ugyanis, kérem, én legfeljebb másfél ezer szidalmat, vödörnyi könnyet, gondterhes sóhajt hagytam magam után másfél évtized alatt.
ez önmagam feletti szánakozással töltött el (kutatómunkám holtpontja).
megtudtam ellenben, hogy (túl) nagy hatással vannak rám a színek, vonalak és formák
és, hogy örökké elkalandozva nem lehet dolgozatot írni – sem javítani.
ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem vagyok sem művésznek, sem pedagógusnak való,
sőt mi több: maradéktalanul egyik sem lehetek.

én kérem a papírnak továbbá nem hiszek.

se annak, ami van, se annak, amit most adnának, de annak se, ami sose lesz.
nekem a papír csak anyag
téphető és vágható – pardon: nyírható – érett a nyomásra és nyomtatásra.
én kérem mindezt saját tapasztalatokkal és szakirodalmi kutatással alá is tudom támasztani!
– ezután a hallgató feldúltan, asztalt félrecsapva hagyta ott a bizottságot.
amíg szaladt, eszében nevek rebegtek körbe-körbe: Béla, Bálint, Endre, László, Feszt, Kondor, Lajos

és kimondatlan nyomokat hagyott

számtalan egyedi grafikát: nyomot a hóban, homokban, öleltje húsában, kenyérben, kolbászban, fűben és fülekben
idegen tenyerek nyirkos fogásában
mások fejében, szemében, szájában kusza vonalakat – kondorost – ­ őszi színeket – bálintost.

a papír, a bizottság és a konzulens a helyén maradt
és még sokáig hallgatott.