Keleti Közöny

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, akit szemtelenül, a feltűnést legkevésbé sem kerülve követni kezdik az újonnan felfedezett dolgok. Hallok egy filmről? Mindenhol a premier hirdetéseibe botlok. Felfedezek egy új előadót? Hirtelen mindenki érte rajong. Mintha semmi sem maradhatna a sajátom elég ideig – néha kifejezetten megrabolva érzem magam. Gyerekes kicsinységgel és önző makacssággal magaménak akarom ezeket az újdonságokat, mintha meg kellene őket óvnom attól, hogy hétköznapivá váljanak.

Már több mint egy év eltelhetett azóta, hogy először hallottam a No Longer Human című könyvről. A legkevésbé sem kifinomult és intellektuális módon szereztem tudomást róla, egy bulvárcikk Park Jinyoung kedvenc regényei között sorolta fel, én pedig – senki nem hibáztathat, de komolyan – kapásból listáztam. És láss csodát! Most a csapból is ez a könyv folyik, minden könyvesboltban az ajánlottak között találok rá, és olyan önelégülten néz vissza rám, mintha csak azért került volna piedesztálra, hogy engem bosszantson. Aztán azt olvastam, hogy a japán szülők nem akarják, hogy a gyerekeik kezébe kerüljön ez a kötet. Ez volt az utolsó lökés.

A No Longer Human kiérdemelte a „legdepresszívebb olvasmányélmény” pozícióját képzeletbeli ranglistámon. Még különösen szomorúnak se nevezném – bár mindvégig jelen van benne valami ragacsos, mindent átható melankólia, amitől a könyvet félretéve is nehéz szabadulni –, inkább végtelenül frusztráló. Frusztráló az elbeszélő viselkedése, frusztrálóak a gondolatai és döntései, a hihetetlen közöny, amivel az őt körülvevő világra néz, és mindennél frusztrálóbb az, mikor időnként, egy-egy félmondat erejéig mindössze, de rezonálunk az olvasottakkal.

Osamu Dazai, a regény írója önmagát, saját gondolatait és emlékeit írta bele a regénybe, a fordítói megjegyzés szerint jó adag fikcióval kitöltve a hiányzó részeket. Az pedig, ahogy az elbeszélő Yozo a környezetéhez viszonyul, sokat elmond az íróról. Dazai alkotásai többnyire önéletrajzi ihletésűek, a japán „énregény” modorában, vallomásos jelleggel írta őket. Rövid élete – 38 évesen lett öngyilkos – minden szempontból termékeny volt, és az általa alkotott karaktereknek hála hiteles képet kapunk arról, milyen volt ő maga, és mi vezetett végül addig a tragikus napig, amelyen lerázta magáról a létezés terhét.

Mert Yozo elbeszélése alapján erre döbbenünk rá: számára a létezés minden perce és aspektusa teher. Fájdalmasan sokatmondó a kötet címe, Yozo ugyanis kirekesztettnek, idegennek érzi magát az emberi társadalomban. Nem érti, mások miért szeretnek enni, képtelen felfogni, mi az öröm, és a többiek viselkedését utánozva, a körülötte élőket tökéletesen kiismerve, igényeiket hazugságokkal és megtévesztéssel kielégítve botladozik végig az életen. Nézni is kényelmetlen… Mintha olyan dolgokba nyernénk betekintést olvasóként, amiket nem szabadna látnunk. Kellemetlen mélységekig ás az elmében. Alapjaiban kérdőjelezi meg az emberi természetet és a társadalmat, és mindezt a megszokottól eltérő módon nem ideológiai szempontból teszi, sokkal inkább az emberiség fajából kiindulva. Egy olyan fajból, melynek ő – szerinte – nem részese. Álarcot visel, külsőleg ember csupán, belül viszont üres és mély, akár egy feneketlen kút: és hiába dobnak belé bármit, hiába kap törődést és szeretetet, minden elveszik a sötétségben.

Ez a regény valódi mélymerülés a karakterbe, és amit látunk, az nem túl vonzó. A cselekmény – egész életét papírra veti – másodlagos. A hímsoviniszta megjegyzésekkel teletűzdelt leírások a toxikus kapcsolatokról, amelyekbe színtiszta egoizmusa keverte, valamint a művészi pályára tett félkomoly kísérletei és a róla gondoskodó emberek szégyentelen kihasználása mind csak keretként szolgálnak arra, hogy rémisztően sötét és közömbös gondolatait az olvasók elé tárja. Nem szégyelli, nem szabadkozik, mintha a lelkiismeret szikráját sem fedezhetnénk fel lelkében. Az a vaksötét, amit benne találunk, nem romantikus vagy elbűvölő – kifejezetten megrémít. Több mint riasztó, hány olyan véleményt találtam, akik írói magukra ismertek Yozo gondolataiban. És az öröm teljes hiánya, az ételek tompa, élvezhetetlen íze, az alkohol és dohány okozta mámor állandó szükséglete… ezek mind életük részei. És olyan életek ezek, amelyekről saját maguk is megkérdőjelezik, érdemes-e egyáltalán leélni őket.

Valahol megértem a japán szülőket. Semmiképp nem egy kellemes olvasmány, ami meghozza az ember kedvét az élet habzsolására. És bevallom, kissé aggódom Jinyoung lelki egészsége miatt, ami a kedvenc könyvei listáját illeti… Azonban mindenképp tagadhatatlan, hogy a regény népszerűsége – bár továbbra is aggasztó – joggal kiérdemelt. Ennek a népszerűségnek hála pedig több adaptáció is készült a kötetből. És bár szükségeltetik egy kis pihenő a mentális stabilitásom érdekében, már most tudom, hogy nem bírom majd ki, hogy ne merüljek el ismét Yozo sötétségében.