Csendtől az ovációig – A CODA útja

Újabb év, újabb botrányos Oscar-gála, melynek hegycsúcsára ezúttal a CODA tűzte fel zászlaját. Egy „fordulat”, ami igazából nem meglepő azoknak, akik figyelemmel követték a díjszezont, ám a laikus közönséget könnyen fejvakarásra késztetheti. Ebben a cikkben két kérdést próbálok megválaszolni. Az első, hogy jó film-e a CODA, a második pedig, hogy megérdemli-e a legjobb filmért járó Oscart. A kettő ugyanis a tágabb kontextus figyelembe vételével nem feltétlenül következik egymásból. Én továbbra is úgy gondolom, hogy az Oscar-gála fődíját egy olyan filmnek kellene elvinni, ami filmművészetileg igényes, valamilyen téren újít, de legalábbis friss megközelítést kínál, és mindemellett releváns az adott évben. Megkockáztatom, hogy ilyen film idén, a legjobbfilm-jelöltek között legalábbis, nem volt. Hogy esett tehát pont a CODA-ra a választás?

Aki esetleg nem ismerné az Apple TV+ családi filmjét, azzal röviden ismertetném a történetet. Főszereplőnk, Ruby (Emilia Jones) egy CODA (child of deaf adults), aki egyedüli hallóként él süketnéma szüleivel és bátyjával. Mint egyetlen közvetítő családja és a kisvárosi közösség között, Ruby rendszeresen kisegíti a családi halászbizniszt, ami nem ritkán az iskolai teljesítménye rovására megy. Amikor azonban az intézmény keménykezű zenetanára ráébreszti Rubyt, hogy énekléssel szeretne foglalkozni, minden korábbinál nagyobbra tágul a közte és szülei közt tátongó szakadék. A cél adott: valahogy bekerülni Amerika legrangosabb zenei egyetemére, és lehetőleg mellette nem szétszakítani a rászoruló családot. És ha ez az egész nagyon Disney Channel-esen hangzik, az nem véletlen.

Válaszoljuk meg máris az első kérdést: jó film-e a CODA? Igen. Nem is kicsit, nagyon. Azonban tudatosan meg kell tanulni értékelni, ugyanis egyike azoknak a műfajoknak, amiket több évtizednyi hollywoodi kondicionálás miatt eredendően másodrangúként kezelünk. Családi film, pontosabban „hallmark” film, amit úgy írhatnánk le a legpontosabban, hogy családoknak szóló, alapvetően pozitív kedélyű, de filmművészetileg igényes alkotás. Ebből kifolyólag természetesen egy picit giccses, kissé kiszámítható, és érzelemvilágával is inkább melenget, mintsem próbára tesz. Akár odáig is elmennék, hogy vérmérséklet szempontjából egy lightosabb Euphoria, ami nyilván extrémen hangozhat, de itt is a főszereplő középiskolás szemszögén keresztül rajzolódik ki a történet; egy olyan világ, ahol minden apró buktató és félreértés a mindenség legnagyobb drámája. Viszont egyben egy olyan világ is, ami lépten-nyomon meglepő kreativitással és szellemességgel invitál minket egy különc család mindennapjaiba, melyek helyt adnak a modern fiatalság számtalan formában megjelenő frusztrációjának, valamint az identitás összetett kérdésének, ha ugyan nem is teszik azt a többi Oscar-jelölt merészségével.

Azt is fontos megemlíteni, hogy a CODA egy remake. Egész pontosan a francia La Famille Bélier csaknem teljesen azonos, hollywoodi fűszerekkel tarkított újraalkotása. Egy ilyen film Oscar-díjazása egyáltalán nem példátlan (ott van például A tégla, ami a Szigorúan piszkos ügyek újrafeldolgozása volt), sőt ezúttal kifejezetten indokolt, Sian Heder ugyanis rengeteget farag az alapanyagon. Ecsetvonásai hasonlóak, a temperát viszont sokkal tudatosabban használja. Körültekintőbben és természetesebben nyúl például a süketség jelenségéhez, amiben hasznára van a nagyrészt ténylegesen süketnéma szereplőgárda. A francia eredetit leggyakrabban érő kritika, hogy a halló színészek akaratlanul is karikatúráivá válnak a süketségnek, és még realisztikusan visszaadni sem képesek a jelbeszédet, nemhogy kiegészíteni azt emberi érzelmekkel. A CODA-ban ez nincs így, a díjnyertes castingnak hála egy családnyi hitelesen viselkedő, tökéletlen, szexualitással természetesen érintkező embert követhetünk, akiknek a zenével való hiányos kapcsolata sem egyfajta ignoráns tudatlanság, inkább érzelmi alapú gát, ami a lányukkal való kapcsolatuk bizonytalanságát jelképezi. A tökéletes családdinamikához rengeteget tesz hozzá a frissen Oscar-díjas Troy Kotsur, aki mind a humoros, mind a drámai pillanatokat tökéletesen kapja el, de a film valódi sztárja mégis Emilia Jones, akinek a saját esetlenségéből való fokozatos kivirágzását öröm követni, érzékeny megnyilvánulásaival pedig minden felbukkanó giccset színpadiassá tud kovácsolni.

Nem állítom persze azt, hogy a film tökéletes. Sajnos nagyon látni, hogy TV-re készült, látványban ugyanis hatványozottan alulmarad a többi legjobbfilm-jelölttel szemben. Csúnyának ugyan nem nevezném, de a színvilága, operatőri szemszöge meglehetősen fantáziátlan, ami a hangulatra is rányomja a bélyegét. A szövegkönyv és a színészi játék végig bravúrosak, a történet pedig él pár kifejezetten okos technikai megoldással, ám az összkép mindezek ellenére is túlságosan ismerős, egy ezerszer látott történet szebben becsomagolt kiadásának érződik. Amitől azonban megkérdőjelezhetetlen a létjogosultsága, az valóban a süketnéma kisebbség rendkívül emberközeli ábrázolása, ami miatt akár azt is gondolhatnánk, hogy egy politikai indíttatású nyereségről beszélünk. Ez azonban nem ilyen egyszerű.

A háttérben ugyan valóban az Oscar-politika áll, ám nem olyan jelentésben, mint gondolnánk. Az igazság az, hogy a különböző díjátadók lezajlása, valamint a kategóriákat, műfajokat érintő szokások nagyban befolyásolják egy-egy film Oscar-esélyeit, sokkal inkább, mint a tulajdonképpeni minőség (ami ugyebár szubjektív). A rendezés és a forgatókönyv jelölése például mindig meghatározóbb, mint a technikai, design vagy színészi jelölések, és még ezek hierarchiája sem stabil. Régebben például a rendezői díj volt a legbiztosabb garancia arra, hogy egy film az est fődíját is bezsebeli majd, az utóbbi években azonban ezt a szerepet kezdi átvenni a forgatókönyv (lásd: Spotlight, Zöld könyv, Argo, 12 év rabszolgaság stb.). Valószínűleg azért, mert a filmtechnikai profizmust az átlag néző egyre kevésbé ismeri fel, míg a szellemes, dinamikus, fordulatos történetek azonnal megkülönböztethetőek a stúdiók tucatgyártott közönségfilmjeitől. Ilyen téren pedig a CODA legkomolyabb kihívója idén A kutya karmai közt volt. A Golden Globe és a BAFTA díjátadók után a többség szinte biztosra vette, hogy meg is nyeri majd a fődíjat, és ilyenkor történik ugyanaz, ami pár éve az Élősködők esetében: az emberek elkezdenek arra szavazni, ami a leginkább tetszik nekik, mert úgy gondolják, hogy a legjobb(nak tartott) film úgyis bezsebeli a díjat tőlük függetlenül. (És ez nem csak filmeknél történik meg, ugyanígy nyert például tavaly Anthony Hopkins, holott Chadwick Boseman szinte az egész díjszezonban vezette a mezőnyt.) A leírás kicsit talán száraz, de fontos tudatosítani, hogy mennyi változó és emberi faktor játszik közre egy Oscar-szavazás során.

Viszont ez a levezetés sem hangzik teljesen fairnek, mert azt sejteti, hogy a CODA nem érdemli meg a díjat, és csak elbitorolta azt Jane Campion maszkulinitást elemző drámája elől. Nyilván sokan így gondolják, de a CODA nem véletlenül lett végérvényesen a többség kedvence. Egy abszolút minőségi film, ami lendülettel szórakoztat, miközben kellő érzelmi intelligenciával állást is foglal egy könnyen befogadható szociális kérdésben. Mindemellett pedig a műfaji béklyókat is sikeresen levedli magáról. Újabban rendszeresen kampányolnak emberek azért, hogy az Akadémia több figyelmet szenteljen a szuperhősfilmeknek vagy a horroroknak, és tudatosítani kell, hogy a CODA győzelme igazából egy minigyőzelem ebben a törekvésben is. Mostanáig szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy hallmark családi film elnyerje a gála fődíját, és rendkívül inspiráló látni, ahogy Sian Heder filmje egy kis magból a filmvilág csúcsára nőtte magát, és hogy a már-már földöntúlian lelkes stáb mekkora eksztázissal képviseli azt az utazás kezdete óta. Az egyetlen komolyabb gond, ami felmerülhet, hogy ha valaki „2021 legjobb filmjeként” közelíti meg (amire minden esély megvan az Oscar jelenleg is zavaros kulturális státusza miatt), akkor valószínűleg csalódni fog.

Nekem a CODA személy szerint az egyik kedvenc tavalyi filmélményem, és ha már ennyire megosztó felhozatal állt az Oscar rajtvonalához (amin például szerintem nem is szerepel 2021 tényleges legjobbja), akkor semmi okot nem látok rá, hogy ne ünnepeljem a győzelmét. Tényleg egy tök jó, üdítő filmről van szó, ami az ég világon senkinek nem árt, és melynek legnagyobb bűne a hollywoodi elit szemében valószínűleg az lesz, hogy rosszkor nyert rossz helyen. Egyelőre viszont mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy pótolja Sian Heder audiovizuális erőlevesét, ha másért nem, akkor az egyedi alakításokért és a fináléért, aminek kendőzetlen katarzisa mellett még a Marvel Pókember-osztálytalálkozója is elbújhat.