A mindenség összes szegletébe, és tovább

Minden művészeti ágnak megvannak a meghatározó kulturális pillanatai. A filmvilágban ilyen volt például a Csillagok háborúja vagy a Mátrix megjelenése; olyan műveké, melyek ötletei azóta is visszhangoznak a társadalmunkban, mert nem csupán jók, de annyira egyediek is voltak, hogy szavakkal igazán le sem lehetett őket írni. Manapság a tucatgyártott látványfilmek kavalkádjában könnyű úgy érezni, hogy az efféle kreatív úttörések ideje már letűnt, ez viszont egyáltalán nem igaz. Ezt bizonyítja az A24 legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor is, ami túlzás nélkül az egyik legkiemelkedőbb élmény, amihez 10 év kitartó mozizarándoklás alatt szerencsém volt.

Evelyn (Michelle Yeoh) egy kínai származású amerikai bevándorló, aki férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan) és fiatal felnőtt lányukkal, Joyjal (Stephanie Hsu) egy mérsékelten sikeres mosodát vezet, miközben másodállásban igyekszik észben és karbantartani mindent, ami csak létezik, élen az ellátásra szoruló, begyöpösödött apjával. A szellemi összeomlás szélén tébláboló nőt végül az adóhivatalban éri utol a sors, melynek liftjében Waymond váratlanul közli vele, hogy a végtelen számú alternatív valóságból álló multiverzumot halálos veszély fenyegeti, és egyedül Evelyn mentheti azt meg. Eveyln viszont nem ér rá, hiszen ezer dolga van.

Első olvasatra bizonyára badarságnak hangzik az egész. Talán mert az is, éppen annyira, amennyire az, hogy egy profi tolvaj emberek álmaiba tör be, hogy onnan információt lopjon. A legtöbb sci-fi-klasszikus alaphelyzete teljes sületlenség, amíg egy megátalkodott rendezőzseni mesterművé nem faragja, elnémítva azt a kis hangot a fejünkben, ami a méltóságunk látszólagos megőrzése érdekében állandó földhözragadtságot követel. A rendezőzsenit pedig ezúttal dupla adagban kapjuk, a székben ugyanis Daniel Kwan és Daniel Scheinert ülnek, akik nem félnek maximalista, kissé elborult, de csupa szív stílusuk minden cseppjét kisajtolni a koncepcióból. És ha egyvalami biztos, az az, hogy kiszámíthatósággal még a legcinikusabbak sem vádolhatják majd a végeredményt. Voltak ebben a filmben olyan jelenetek, melyeknél szabályosan nem hittem el, amit látok, és ez önmagában persze nem erény, de a mindezt tálaló világépítés a Mátrixot és az Eredetet idézi találékonyságában. Hasonlóan okosan használja a valóság legapróbb benyomásait, valamint az azok mögött meghúzódó, a természetességénél fogva már régóta nem észlelt logikát, hogy egy, a maga határain belül hiteles, odafigyeléssel kiismerhető sci-fi-világgal mossa át a vásznat. És még akcióban sem marad el az említett remekművektől, amikor ugyanis kiborul az a bizonyos bili, akkor Danielék mosolyogva vágják arcunkba a harcművészeti filmek minden báját és mocskát olyan koreográfiák mellett, hogy a szemünk is belezsibbad.

A nagy pofoncsere közepette viszont egy pillanatra sem kerülnek cserepadra a jellemfejlődések, sőt minden érzelmi megnyílással és morális leckével nedves agyagként munkálódik az intenzitásuk. Nehéz mindezt szavakkal átadni, menet közben ugyanis az érzékszerveinket végig idegenvezeti a fantasztikus szereplőgárda, az élen Michelle Yeoh-val, aki a klasszikus Tigris és sárkánnyal ugyan már régen jegyet váltott az akcióhősök panteonjába, színészi kvalitásait azóta mégis nagyrészt mellékszerepekben csillogtathatta csak meg. Mostanáig. Evelynként ugyanis nemcsak piszkosul szórakoztató, de egy komplex jellem minden arcrezdülését kellő mélységgel ragadja meg, és elcsépeltté még a legérzékibb pillanataiban sem válik. A két húsosabb mellékszerepben pedig ott tündököl Ke Huy Quan, aki a 80-as évek Spielberg-filmjei óta nem volt ennyire menő (a legtöbben az Indiana Jones és a Végzet Temploma Picúrjaként ismerhetik), valamint Stephanie Hsu, akinek provokatív főgonoszában egyesül a modern fiatal felnőttek minden elfojtott szorongása és keserűsége, és éppen ezen érzelmek fájdalmas túlcsordításával válik napjaink tökéletes antagonistájává. Na, és akkor tegyük hozzá, hogy ez a három színész ugyanazoknak a karaktereknek számtalan verzióját formálja meg.

Most következik az a rész, ahol zavarba jövök, mert nem tudom, hogyan írjam le pontosan ezt a 140 percet. Bármit mondok, az olvasók nem arra gondolnak majd, amire én, mert a Minden, mindenhol, mindenkorhoz hasonló történetvezetésű és stílusú film még egy egyszerűen nem létezik. Tömve van kulturális kikacsintásokkal, de nem a Marvel-filmektől megszokott cameókra gondolok, hanem több évtizednyi filmművészet előtt való tisztelgésre, a legkülönfélébb stíluselemek kifigurázására és sajátos keverésére. Az élményt végig belengi az alkotók rikító kockasága, ami néha már soknak is érződhetne, a pazar világépítés miatt viszont a legbizarabb pillanatok sem tűnnek öncélúnak, mert a cselekmény szempontjából érthetőek és elkerülhetetlenek. A szóban forgó cselekmény pedig roppant csavaros, párhuzamosan futó szálai láttán még a Felhőatlasz is elpirulna, és ami a legcsodálatosabb, hogy egy pillanatra sem zavar össze. Danielék forgatókönyve végig érthető és követhető marad, egyszerűen csak sok; annyira sok, hogy arra a gyanútlan nézőnek lehetetlen felkészülni. És pont ez benne a zseniális.

Ami miatt ez a film szerintem úgy öregszik majd, mint a jó bor, az a tény, hogy minden csillogó látványelem és felszínesen megható érzelem mögött rejtőzik valami mélyebb gondolat. Ezek közül némelyik korszerűbb témákra reflektál, mint például a generációs szakadék két oldalán kötélhúzó szülők és gyerekek problematikus kapcsolata vagy kissé specifikusabban az ázsiai amerikai kultúra belső konfliktusai. Azonban a Mátrixhoz hasonlóan egyetemes allegóriák is helyet kapnak, melyek az évek során, ahogy fokozatosan levakaródik róluk minden vakolat, újabb és újabb olvasatoknak adnak majd helyet. A multiverzum káoszában egyértelműen felsejlik a modern kapitalista világ állandó zaja és az emberek megállás nélkül kattogó észjárása. Egy olyan világ, ami soha nem ad akár egy pillanat szünetet sem, mert amikor éppen nem a kötelezettségeink súlya alatt próbál összeroppantani, akkor a saját agyunk kreálmányai és a csapongó érzelmeink közt őröl porrá. Olyan világ, ahol minden a figyelmünket akarja. Minden. Mindenhol. És mindenkor. Danielék tudatosítják, hogy a filmjük csupán egy kósza szólam ebben a zajban, és ezért a két órában, amivel megtiszteljük őket, nemcsak megértően vállon veregetnek, de a maguk módján még segíteni is megpróbálnak.

Nehéz azonnali véleményt formálni egy olyan filmről, ami valószínűleg évekig visszhangzik majd a popkultúrában. Annyi viszont már most biztos, hogy szinte semmi okot nem látok arra, miért érné meg valakinek kihagyni ezt az élményt. Még ha a limitált forgalmazás miatt utazni is kell érte, kevés filmet ismerek, ami erre méltóbb volna. Ha másért nem, azért, hogy X év múlva elmondhassuk: Igen, mi ott voltunk, amikor Danielék egy bécsi kiflivel, egy mosómedvével és két darab kővel definiáltak egy egész generációt.