Vajdasági művész a Szlovák Nemzetiben – Ladik Katalin performanszestjéről

Ladik Katalin vajdasági magyar költő, színésznő, performanszművész, a régió egyik legkimagaslóbb kísérleti művészettel foglalkozó alkotója. Az idén nyolcvanadik életévét betöltő művésznőt (aki fizikai és szellemi frissessége miatt legalább húsz évet letagadhat) ma már világhírűként emlegetjük, de a 70-es években kibontakozó provokatív fellépéseit – kivált nőként – a korabeli közeg éles kritikával fogadta. Munkássága csak a kétezres évektől részesült díjakban is megnyilvánuló szakmai elismerésben. Több művészeti ágban és műfajban, illetve azok határterületein alkot: „Elsősorban és mindenekelőtt költő vagyok. Bármely művészeti műfajban alkotok, mindig a költészet határait igyekszem kibővíteni” – vallja. A klasszikus értelemben vett költészet és prózaírás mellett vizuális művekkel, hangköltészettel, kísérleti zenével foglalkozik, a Tate Modern-ben vagy a MOMA New York-ban őrzött kollázsait, térbeli műveit is vizuális költészetként, képversekként értelmezi. Ilyen jellegű audiovizuális munkáiból kaphattunk ízelítőt a múzeumok és galériák éjszakáján (Noc múzeí a galérií) az SNG-ben.

Az est a HOMO LUDENS – The Child in Adult. The Joy of Sound and Movement címet viselte, játék volt is a javából. Miután a kurátor és programszervező megtette köszöntését és a művésznő súgótolmácsolásban végighallgatta a néha elszálló papírokból kibetűzött életrajzát, valamint a nyelvi akadályok ellenére sikerült beállíttatnia a fényeket, kezdetét vette az előadás. Az első blokkban Ladik verseit hallhattuk, miközben alkotótársa, Josef Schreiner „hangérzékeny mandalákat” vetített a művésznő arcára (olyat képzeljetek el, mint a pulzáló színes ábrák régen a Media Player-ben). Persze itt nem a szokásos felolvasásra kell gondolni, hanem a szöveg bravúros hangeffektusok segítségével történő interpretálására, amit persze erőteljes mimika kísér. A színesen játszó arc és az emberi hang voltak a főszerepben.

Egy versrészlet a performanszból:

Ufo party

uram saját bevallásom szerint
a lapostetűk nádcukorral való
időszerű miszerint lévén telihold
tehát erotika melyben a gyűrűsujjaknak
szabad teret biztosít az UFO
a nyers haladéktalanul nyers nyers
Darwin-féle hipotézisnek megfelelő
giliszták családjából származó csecsemő
kétségbeejtő ám egyetértünk abban
hogy a fajfenntartás
ezüstgilisztás hinta-palinta
nem e hosszúkás hölgy kőrigói
de az idő uram az idő
ringlóba ha úgy tetszik harapófogóba
kakaskukorékolás a paplanom alatt

Megpróbáltam lejegyezni, milyen hangokat adott ki a művésznő, hogy videó és hangfájl nélkül érzékeltetni tudjam a Ladik-féle hangművészetet: az asszony hörög, ugat, kaffog, vonyít, visít, nyög, nyökög, vinnyog, sóhajt, károg, ordít, morog, brummog, bugyborékol, hablatyol, halandzsázik, röfög, pittyeg, csiripel, sír, huhog, suttog, nyí, pippeg, kakukkol, csetteg, blablázik, cincog, jajong, beszél, énekel – a címmel együtt értelmezve ez valóban a csecsemő prelingvisztikai szakaszát idézi, amikor a gyermek a hangszálait és mimikáját a létező legtöbbféle módon próbálgatja. Egyszerre volt zavarba ejtő, elgondolkodtató és végtelenül humoros. (A jobb megértés érdekében a cikk végén található néhány videó linkje.)

A soron következő performansz Kasselbe és Athénba is eljutott a rangos Documenta 14 program keretein belül. Központi eleme egy hatvanöt méter hosszú vörös textil, amin egyszerű fehér hímzés áll. Ariadne és Ráháb is eszünkbe juthat róla, de ez „Ladik Katalin fonala” – ahogy fogalmazott. A performansz a textilcsík térben való kigombolyításából és a hímzés színének és fonákának (ez fontos, mert a kézimunka ezen részét általában „nem illik” megmutatni, mert „csúnya”, látszanak a hibák, csomók) leénekléséből állt. Az lehet a kulcsa a dolognak, hogy Ladik a vizuális jeleket (legyen az hímzés, nyomtatott áramkör, kollázs vagy bármi egyéb) „grafikus partitúraként” fogja fel, vagyis hangokra dekódolja. Annyit még mi is tudunk, hogy a zenében és a vizualitásban egyaránt van ritmus, na de, hogy hangmagasság, hangszín is legyen?! A harmadik blokkban erre hallhattunk-láthattunk még több példát a művésznő szinkrontolmácsolással kísért vetítése során. Pedagógus-, képzőművész- és zenét tanult fejjel gondolkozva rájöttem, hogy a gyerekek egyáltalán nem hökkennek meg azon, ha egy zeneművet kell lerajzolniuk, megfesteniük, akár csak jelekkel ábrázolniuk, és ennek az ellenkezőjére is van példa. Na de gyereknek maradni – mint tudjuk – művészet. Az estet záró beszélgetés során kiderült a művésznő alkotói mottója: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Ezt úgy magyarázta, hogy az igazi, autentikus művészet létrehozásához az embernek meg kell járnia a saját poklát, le kell szállnia a mélyre, a tudatalattiba, és az ott lévőt magán átszűrve kell a közönség elé tárnia. (Mindezt a művészetében megjelenő görög mitológia pokoljárás motívumával is összefüggésbe hozza, pl. Orpheusz és Eurüdiké). Szimpatikus gondolat.

A legmeghatározóbb élmény számomra az volt, hogy a művek mindenféle nyelvi akadály ellenére élvezhetőek voltak, bár az első blokk versei magyarul hangzottak, és kultúrkontextusukat feltételezhetően csak a magyar ajkúak érthették igazán (a versek angol fordítását papíron megkapta a közönség, de az nyilván nem ad teljes élményt), a nyelven túli vagy nyelv előtti sík – és itt ez dominált – minden nézőt elért. (És remélem, nem csak én töltöttem otthon az estét a különböző hangeffektek próbálgatásával.) A műsor végén elismerő vastaps szólt. Nagy erő van az ősi, egyetemes, nyelvek feletti jelrendszerekben. És a humorban is.

Linkek:

Beszélgetés Ladik Katalinnal: https://youtu.be/Cnnblu6y_lQ

Régi videóperformansz: https://youtu.be/dvemhkCXSH8

Az itt hallható versek közül adott elő Pozsonyban is: https://youtu.be/qURNC5cFIps