Erasmus a szomszédban – ilyen volt egy szemeszter Pesten

Az Erasmus+ egy európai uniós program, melynek célja, hogy összekösse a különböző tagállamok fiataljait, hogy hozzájáruljon az ő készségfejlesztésükhöz, illetve ezáltal az egész unió fejlődéséhez. Leginkább sokrétű oktatási és szakképzési mobilitási programjaikról ismertek. Egyetemistaként az Erasmus+ ösztöndíjával egy félévet (vagy akár egy teljes akadémiai évet) tölthetsz a felsőoktatási intézményed valamelyik külföldi partnerintézetében.

Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumban töltött négy évem alatt szó szerint az Erasmusszal keltem és feküdtem. Igazgatónőnknek köszönhetően számos nemzetközi projektbe kapcsolódtunk be, és hatalmas élmény volt, amikor 2021-ben három másik osztálytársnőmmel együtt kijuthattam egy hétre a mesés Andalúziába. Rögtön tudtam, hogy a jövőben is szeretnék majd élni a lehetőséggel.

Mikor az első szemeszterem a végéhez közeledett a pozsonyi Comenius Egyetem magyar–angol szakán, bele is vetettem magam a böngészésbe. Meglepő módon az Anglisztika-Amerikanisztika Tanszék kínálata is majdhogynem a „visegrádi négyekre” korlátozódott, nem találtam olyan helyszínt, amelyért hajlandó lettem volna pótolni a magyarórákat. Végül tehát megelégedtem azzal, hogy dús hajamba egyelőre nem a tenger, hanem továbbra is a jó öreg Duna szele (meg a metróhuzat) tép bele…

Bár nekem, nyugat-szlovákiainak itt van a közelben, Budapest mégiscsak egy igazi világváros, emellett a magyar szellemi, kulturális és művészi élet központja is. Amikor egyetemet választottam, Pest is szóba jött, így legalább – gondoltam – kipróbálhatom, mennyire jön be nekem az ottani egyetemi élet. Mindkét szakomat vinni tudom majd, ráadásul egy olyan nagy presztízsű egyetemen, mint az ELTE… sőt, többet tudok majd találkozni az itt tanuló barátnőimmel, volt osztálytársaimmal is. Hogy a dolgok praktikus oldalát is nézzük, Magyarországon majdhogynem biztos lehet az ember benne, hogy kijön az ösztöndíjából, nyugaton már neccessebb a helyzet…

A jelentkezési folyamat első lépése, hogy kitöltesz egy elektronikus regisztrációs ívet, csatolsz egy motivációs levelet, illetve egy életrajzot. Hogy szóbeli interjú vár-e rád a következő körben az attól függ, mekkora a „konkurencia”, illetve, hogy egy adott partnerintézetbe hány főt küldhet az egyetemed. Ha megkaptad a várva-várt visszaigazoló emailt, akkor jön csak a java.

Erasmusosként számolnod kell a bürokráciával, hatalmas (elektronikus) papírmunkahegyeken kell átrágnod magad, és kismillió e-mailt kell megírnod, de megéri.

„És kérdezik hogy megy a bölcs egyetem…”

Nem titok, hogy a legtöbben azért szeretnének Erasmusozni, hogy megfizethető áron világot lássanak, de nekem a szakmai fejlődés is fontos volt. Az otthoni kötelezők helyett azoknak megfeleltethető órákat kellett találnom, emellett pedig igyekeztem olyan tárgyakat választani, amelyeket az otthoni kínálatból hiányolok, és amelyek olyan területhez kapcsolódnak, amellyel a jövőben szívesen foglalkoznék – erre buzdítok másokat is.

Nagyon élveztem például a viktoriánus festészet irodalmi témáit elemző órámat vagy a műfordítást, sokat adott a Női szerepek a 19. századi magyar irodalomban nevet viselő szeminárium is. Nem volt minden rózsás azért, az angol generatív mondattan kémiaképletekre hajazó ábrái láttán majd’ kihullott a hajam, de mivel kevesebb órám volt, mint otthon, ebben a szemeszterben sikerült elkerülnöm a kiégést. Úgy érzem, visszanyertem a motivációmat és a kreativitásomat, az írás terén is, és volt bőven időm felfedezni a várost.

A Műhelyben, az egyetem hangulatos alagsori kávézójában-éttermében mindig a Truman Show járt a fejemben, hiszen hát az ELTE BTK padlóját nemcsak számos nagyszerű akadémikus, de a Carson Coma Barnija és Giorgioja is koptatta. A téglaépületek szerelmeseként nem bírtam betelni a bölcsészkar campusával, a tágas, zöld udvar, ahol remekül lehetett órák között sütkérezni és ahol mindig összefuthattam pár kedves ismerőssel. Ez különösen a szívemhez nőtt, főleg, mivel nekünk a „Fifkán” csak egy beépített, üvegházhatású átriumunk van.

Az Erasmus arra is jó, hogy „leteszteld”, hol tanulnál tovább szívesen, azonban nagyon fontos észben tartani, hogy a „rendes”, állandó hallgatók mindennapjai elég mások, mint az Erasmusos diákoké. Hogy csak egy példát említsek, én minden órát fel tudtam venni, amit csak szerettem volna, az átlag ELTE-sek viszont vért izzadnak a versenyjelentkezésen, ami mintha szándékosan ki akarna tolni a hallgatókkal.

Pesti pezsgés

Tapasztalva a magyar főváros monumentalitását tudatosítottam csak, hogy Pozsony mennyire kisvárosias… és talán pont ezt szeretem benne. A kosz, szmog, bűz, és a folyamatos szirénahangok nem érintettek éppen kellemesen, ennek ellenére meglepően könnyű volt hozzászoknom Pest pezsgéséhez.

Voltam színházban, koncerten, galériában, pár ikonikus romkocsmában, felfedeztem hangulatos kávézókat, ahol a veszélyesen Monopoly-pénz-szerű forintot költhettem, kincsekre vadásztam gardróbvásárokon, turikban, és a Könyvmentők szekereiben – de a szegényes idegennyelvű választék és a fóliázott könyvek láttán fájó szívvel gondoltam vissza a szeretett Martinusomra.

Amíg róttam a várost a szecesszió nyomai után kutatva idegenvezetősködésről dédelgetett álmaim kiterjesztettem Budapestre is, és mindvégig a fülemben visszhangzott anyukám örök tanácsa: „Minden kapualjba nézz be!” Híres íróink-költőink szelleme itt lebeg az egész város felett, nemcsak a méregdrága New York kávéházban érzi az ember, minden második ház falán egy emléktáblára leszünk figyelmesek. Tiszteletemet is tettem nagyjaink sírjánál a Fiumei úti temetőben, amely egyik kedvenc helyemmé vált. (Ha minden jól megy, mobilitásom legvégén pedig átrándulok Debrecenbe, mint ahogy egy igazi Szabó Magda-fangirlnek illik!)

Második otthonomnak viszont nem nevezhetek mást, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat, amelynek gyönyörű palotatermeiben sokat áldoztam a tudás istennőjének (vagy csak élveztem az áldott jó csöndet), és úgy éreztem magam, mint egy dark academia regény hősnője.

„Túl soknak hangzik az, hogy kultúrsokk”?

Szerintem mindig is sokkal erősebb volt a regionális identitásom, de a Magyarországon töltött félévem alatt a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a közös nyelv és egyazon nemzethez való tartozás nem minden.

Bár a kezdeti turistaérzés helyét gyorsan átvette a megszokás, furcsa örömmel töltött el, ha elmentem a Szlovák Intézet mellett, sőt az is, ha megláttam egy cseh sörözőt (amiből meglepően sok van Pesten), pedig ki nem állhatom a sört. Vérzett a szívem az otthoni gazdag és minőségi sajt-, csoki-, és kekszkínálat után, csak a Túró Rudi és a Pilóta-keksz kárpótolt némileg, arról pedig ne is beszéljünk, micsoda érzelmi vihart kavart bennem (és a kilométeres sorokból ítélve más felvidéki magyarokban is), mikor a Gólyában Kofolát csapoltak.

Nehezen tudom szavakba önteni, miben is más a magyarországi magyarok mentalitása, vagy az egész ország „kisugárzása”, de például nagyon szokatlan volt a számomra, hogy a pestiek mindenáron el akarják különíteni egymástól a fővárost és a többi települést, az utóbbira az olykor enyhén degradálónak ható „vidék” kifejezést használják.

Tájszólás mindennapi kontextusban alig ütötte meg a fülemet. Felidéztem a nyelvészeti órán tanultakat, miszerint a nyelvjárás használata Magyarországon sokkal inkább megbélyegzett, mint nálunk. Kezdő magyarul tanuló ismerőseim kiejtésében érdekfeszítően tükröződött, hogy az utolsó szótagot előszeretettel megnyújtó és mindent túlartikuláló „pesties magyarral” vannak körülvéve, az „alma” helyett például majdhogynem azt mondták: „olmo”.

Bizony, jópár olyan emberrel találkoztam, aki magyarul tanul… ráadásul többen is teljesen önszántukból, mert ez az egyetemi szakjuk!

Multikulti magyar földön

Fontos megjegyezni, hogy az Erasmusos fogadó egyetemnek nem kötelessége szállást biztosítania neked, csupán „asszisztálnia” kell a folyamatban. Így kerültem egy nemzetközi diákoknak otthont adó albérletbe. A tulajdonos cégre inkább ne is pazaroljuk a szót, a lakótársaimért viszont nagyon hálás vagyok, így nemcsak az egyetemen, az Erasmusok között, de „otthon” is igazi multikulturális közegben létezhettem. Vicces volt szembesülni azzal, mennyire hiányos a praktikus angol szókincsem: hiába tudom felsorolni jópár szinonimáját egy absztrakt melléknévnek, ha fogalmam sincs, hogy neveznek egy bizonyos konyhai eszközt.

A magyarul tanulók nagy száma mellett az is meglepett, hogy volt lehetőségem (többé-kevésbé) szlovákul is beszélni a sok-sok új lengyel, cseh és orosz ismerősömmel – már csak az interszláv nyelvet kellett volna kipróbálni. Még egy egyetemi szlovákórára is bekíváncsiskodtam, ahol magyarországi szlovákokkal gyakorolhattam a nyelvet.

Budapestre tényleg a világ minden tájáról érkeznek, leginkább azért, mert olcsó itt a megélhetés, Magyarország egyfajta kapu Nyugat-Európa felé. A különböző szláv népek mellett találkoztam erdélyi magyarokkal (akikkel kisebbségi létünkön keresztül is kapcsolódni tudtunk), németekkel, ciprusiakkal, törökökkel, franciákkal… ez a „lista” azonban nem korlátozódik Európára, gyakorlatilag minden kontinensről megismertem legalább egyvalakit.

A Kongói Köztársaságból vagy Algériából származó ismerőseimtől testközelből tanulhattam olyan kultúrákról, amikről, bevallom, semmit sem tudtam – igen, Európában is szembesülhet az ember a saját eurocentrizmusával! Ha az itt kötött barátságok nem is tartanak majd örökké, az a sok minden, amivel egymást gazdagítottuk, megmarad.

Vedd hát a világot a nyakadba te is, és ne feledd, nem muszáj rögtön annak a túlfelére menni – egy közelebbi úti cél remek ugródeszka lehet, főleg, hogyha hozzám hasonlóan nem vagy egy született kalandor.