Amerikai nyár: egy kaland, ami örökre megváltoztat

2024. június 14-én egy új kaland és egy új nyár vette kezdetét. Egyes-egyedül elindultam a világ másik felére, az Egyesült Államokba. Tudtam, hogy valami új, valami izgalmas, de nehéz időszak vár rám. Egy ekkora kalandra mégsem voltam felkészülve. Őszintén szólva szerintem nem is lehet.

A nyár nagy részét Pennsylvaniában töltöttem, és egy táborban dolgoztam. „There will always be a Bryn Mawr!” így szól a tábor mottója. És milyen igaz! Hiszen évente gyerekek százai járnak (vissza) és élik át, hogy milyen is a Lake Bryn Mawr Camp-család tagja lenni. Az alkalmazottakkal viszont már más a helyzet: a legtöbbjük szintén visszajár, viszont nem ugyanabból az okból. Van, akit a pénz hajt, van, akit a munka utáni utazás lehetősége csábít vissza, de ismerek olyanokat is, akik a külföldi barátaik társasága miatt döntenek úgy, hogy egy újabb nyarat végigdolgozzanak. Egy azonban biztos: „Olyan ez, mint a Stockholm-szindróma. Amíg itt vagy, átkozod ezt a helyet, de amint hazaérsz, csak a jóra emlékszel, így visszakívánkozol. S mikor a következő évben visszatérve belépsz az étkezőbe, azon kapod magad, hogy belül ordítva kérdezed magadtól »Miért jöttem én IDE vissza?!«” – mesélte az egyik barátnőm.Azóta én is hazatértem, és minél több idő telik el a tábor óta, annál inkább érzem én is ugyanezt. Hiszen jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk a konyhában zöldségpucolás mellett, volt, hogy énekeltünk is, s azért a housekeeping (házikók és fürdőszobák takarítása, ágynemű csere, szemét kihordása stb.) sem volt olyan rossz, ha éppen jó csapat jött össze. Idővel még a gyerekek zsibongása, csoportos éneklése (inkább üvöltése) is megtetszik, és a végére már velük együtt énekled, hogy „Popsicles, pop-pop-sicleeees” vagy a másik kedvencünket „Jump shake your booty! Jump, jump, shake your booty!”. Mindennek ellenére voltak nehéz napjaink is, és amikor azt mondom, hogy nehéz, akkor azt tényleg úgy is gondolom. Reggeltől estig dolgozni, úgy, hogy csak akkor ehetsz, miután a gyerekek és a többi alkalmazott is végzett az étkezéssel, és mindent elpakoltál, és feltakarítottál utánuk. S az sem éppen a legkellemesebb, mikor a 456. tányér eltörlésénél már az utolsó cseppet is kiizzadtad magadból, de még mindig hátra van vagy 200. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a housekeepinget nem csak napsütésben kell csinálni, hanem zuhogó esőben is, és ha netán megfáznál... Hát, az már a te bajod. Viszont ezeket a rossz élményeket valahogy mégis felülmúlják a jók. Például életem egyik legjobb szülinapját töltöttem a táborban. A híres „Boldog szülinapot!” dalt hallhattam magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, angolul, de még spanyolul is. Tortát is kaptam (ami az eddigi egyik legjobb szülinapi tortám volt), és este a munka után még a városba is kimentünk ünnepelni a többiekkel.

Az idő folyása a táborban kifürkészhetetlen, nem beszélve a hatórás időeltolódásról. Valójában csak ott értettem meg, mit jelent az, hogy az idő relatív. Egyszerre tűnt az ott töltött idő rettentő gyorsnak, mégis vánszorgóan lassúnak. Ugyanakkor tíz hét elteltével véget ért számomra a tábor, és kezdetét vehette a jól megérdemelt utazás. New Jerseyben egyedül laktam, de New Yorkot már a táborban megismert barátaimmal fedezhettem fel. Minden „must have” helyen megfordultunk és még egy éjszakai szórakozást is magunkénak mondhatunk. Az viszont már kevésbé volt szórakoztató, amikor hajnali háromkor egyedül kellett visszamennem New Jerseybe a szállásra... De itt vagyok, élek és virulok, és legalább ezt az elképesztő élményt is elmesélhetem bárkinek, aki megkérdezi, hogy milyen volt New Yorkban. A felejthetetlen élmények közé mindenképp besorolnám még az Atlanti-óceán látványát is, ami mindössze egy órányi metrózásra van New Yorktól.

New Yorkban sikerült teljesen véletlenül találkoznom nem csak egy, hanem rögtön két nagyon kedves otthoni barátommal. Fun fact: otthon soha nem tudunk összehozni egy találkozót, de minek is, ha ott van Amerika? Ugye milyen kicsi a világ?

New York után Puerto Ricóba már a nővéremmel repültem. Ez volt számunkra az igazán megérdemelt nyári kikapcsolódás. Maga a földi paradicsom: azúrkék tenger, ezer színben pompázó virágok, esőerdő, trópusi egzotikus gyümölcsök.... Ugyan feltérképeztük a sziget jellegzetességeit és még hajókázni is voltunk, de az időnk nagy részét inkább különböző tengerpartokon töltöttük. Hiszen mi mást is kéne tenni egy nyári üdülésen, mint pihenni, lubickolni és szívni magunkba a D-vitamint? A legboldogabb mégis akkor voltam, mikor találkozhattam a táborban megismert Puerto Rico-i barátommal. Elképesztő érzés volt, hogy ott lehettem, és mindenképp örök élmény marad, hogy meglátogathattam az otthonában.

Ennyi élmény után újból otthon lenni, és visszacsöppenni a mindennapi kerékvágásba nem a legkönnyebb. Minden más, és nem azért, mert az otthoniak változtak volna, hanem mert én, vagyis mi mindnyájan, akik átéltük az amerikai nyarat.

És most jön a milliós kérdés: Vissza megyek-e jövőre? Egyelőre még nem tudom. Talán. Mindenesetre aki kedvet kapott hozzá, annak csak azt tudom ajánlani, hogy hajrá. Mindenképpen megéri, hiszen ez az élmény egy életre szól.