Egy hete volt a gyűlésünk, ahol szinte csak kapkodtam a fejem: a sok új profilkép mellé most arcok és hangok társultak, a táblázat megtelt új nevekkel. Tavaly ilyentájt azt írtam, lett három új tagunk, idén ez a szám hét (!!!) főre bővült. Gyarapodik a szerkesztőség, ami számomra egyszerre nagy öröm és kihívás. Soha nem feleltem még ennyi emberért, ami valahol egy kicsit ijesztő is, de hazudnék, ha azt mondanám, nem tölt el büszkeséggel. A munka továbbra sem áll meg, de az elégedettség sem marad el a megjelent cikkek és írások láttán. Ha kell, a Metával is megküzdünk, de szerintem Rebi és Lea is örülne, ha nem kéne ennyiszer harci üzemmódba kapcsolnunk.
Már kicsivel több mint egy éve vagyok főszerkesztő, és már csak kicsivel kevesebb mint egy év van hátra. A tudat pedig, hogy még mindig ekkora érdeklődés van az Alma felé, megnyugtat, mert érzem, hogy szilárd alapot sikerül biztosítanom az utánam jövőknek is – nem hozhatok szégyent az elődömre, hiszen ő is sziklaszilárd alapokat hagyott rám.
A sok új ötletnek és nézőpontnak köszönhetően eseménydús ciklus előtt állunk. Utazunk, színházba megyünk, a közélet történéseibe is betekintünk, ajánlunk programot, olvasni- és néznivalót, valamint a hideg időre való tekintettel az egészségünkre és a réteges öltözködésre is figyelünk. A szépirodalom kedvelőiről sem feledkezünk meg: repertoárunkban továbbra is kedvetekre tudtok válogatni novellákból és versekből. A ködös, szürke hétköznapokba igyekszünk az írásainkkal egy-két színfoltot becsempészni. Elvégre mi jobb van annál, mint borús időben a meleg szobában ülve olvasni?
A mi napjainkba pedig Ti is tudtok egy kis színt csempészni egy bátorító komment vagy üzenet formájában, hiszen olvasók nélkül nincs magazin sem.