Örökzöld mitológia II: A mai klasszikusok – Madeline Miller

Aki azért kattintott, mert jártas a mitológiai adaptációk világában, minden bizonnyal hallotta már Madeline Miller nevét. Az Akhilleusz dala elsöprő sikert aratott, olyanokat csalogatott át az ógörög hősök világába, akik azelőtt hallani sem akartak Trójáról meg Olümposzról. Nehéz megmondani, miért épp Miller regényei váltak ennyire közkedveltté. Szépek. Érzékenyek. Beágyazzák magukat a lélekbe. A hősök emberi oldalát helyezik középpontba. Olyan tragédiákkal érintik meg az olvasót, melyek a mai embernek idegenek, és olyan bánattal csalnak könnyet a szemünkbe, mellyel mind azonosulni tudunk. Az írónő a mindennapos és az ismeretlen között szimmetriát és a regények világában olyan atmoszférát teremt, amely valósággal beszippant. Azóta nem tudok úgy fügét enni, hogy ne jusson eszembe Akhilleusz, minden kertben ott látom Kirkét, és a tengerpart homokszemei Patrokloszt idézik. Nosztalgiát ébreszt bennünk egy olyan kor iránt, amit nem éltünk meg.

Madeline Miller tudása a klasszikus tanokat illetően irigylésre méltó. A Brown Egyetemen végzett latin és ógörög szakot, a Yale Egyetemen pedig tanulmányait kifejezetten a mi témánkra összpontosította – miként ültethetők át a klasszikus történetek modern színpadra. Az Akhilleusz dala az írónő első regénye. 2012-ben elnyerte az Orange-díjat, de ennél is jelentősebb már-már kultikus rajongótábora, melynek én is büszke tagja vagyok.

Az Iliász újragondolásáról beszélünk, méghozzá forradalmi módon. Aki látta a Trója című filmet, melyben Brad Pitt rohangál saruban a tengerparton, tudja, mi a forradalmi. Miller másképp közelítette meg a témát, és itt nem arra az apró részletre célzok, hogy a regény összetartó, központi motívuma Akhilleusz és Patroklosz szerelme. A trójai háborút, Akhilleusz nehéz természetét, Odüsszeusz félelmetes eszét és a többi hős legendás alakját Patroklosz szemszögéből ismerjük meg. Ez pedig olyan friss nézőpont, ami rengeteg lehetőséget rejt magában.

„A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk… a hősök sohasem viselkedtek szerényen.”

A gyengéd, rokonszenves fiú szemén át más színt kap a világ. Miller megtöltötte élettel azt, ami sokak számára száraz és unalmas. Olyan olvasási élményt nyújtott, ami elrepít a regénybe – bőrömön éreztem a napfényt, a levegőben a fügék édes illatát, a hősökkel féltem és nevettem, és mikor eljött az idő, velük sírtam. Az alapvető és minden bizonnyal sokak számára kevés újdonságot tartogató cselekményt olyan kérdésekkel fűszerezte, melyek minden szereplőt esendővé és emberivé tettek. Komoly szerepet kap a beteljesülő sors, az emberek és istenek fölé árnyként tornyosuló jóslatok, melyek minden döntésre és lépésre súlyt helyeznek.

„Kheirón egyszer azt mondta, hogy a nemzet a halandók legostobább találmánya.
– Egyik ember sem ér többet a másiknál, mindegy, honnan jön – magyarázta.
– És ha a barátodról van szó? – kérdezte tőle Akhilleusz, miközben a lábát a rózsaszín kvarcbarlang falának támasztotta. – Vagy a testvéredről? Ugyanúgy bánsz vele, mint egy idegennel?
– Olyan kérdést feszegetsz, amelyről a filozófusok vitatkoznak – felelte a kentaur. – Talán számomra fontosabb az illető. De az idegen valaki másnak a barátja vagy testvére. Akkor hát melyik élet ér többet?
Hallgattunk. Tizennégy évesek voltunk akkor, és ezek a dolgok túl nehéznek bizonyultak a számunkra. Ma huszonhét évesek vagyunk, és ma sem értjük őket.”

Éveket kellett várni a következő regényre, mely lényegesen hosszabbra, átfogóbbra sikeredett. A Kirké talán még erősebb hullámként söpört végig az olvasói kultúrán. Végre egy erős női karakter ebben a világban, az ógörög hősökkel körbevéve. Egy nő, aki cselekszik, és nem csupán elszenved. Nemcsak Odüsszeusz kalandos életének egy fejezete a sok közül, hanem saját könyvének piedesztáljára emelve – címszereplő, varázslónő, nimfa.

„Bejártam a dombokat, a zümmögő réteket, amelyeken kakukkfű és orgona nőtt, és ott hagytam a lábnyomomat a sárga tengerparton. Felkutattam minden hasadékot és barlangot, rábukkantam a lágy öblökre, a kikötőkre, ahol biztonságosan partra lehet hajózni. Hallottam, ahogy üvöltenek a farkasok, és brekegnek a békák az iszapban. Megsimogattam a fényes, barna skorpiókat, amelyek a farkukkal fenyegetőztek.”

Kirké különleges helyen áll. A mellőzöttségből felemelkedő erős nő, aki kezébe veszi életét és sorsát. Talán Miller sajátossága a fullasztó, mindent elnyomó atmoszféra, ami bejárja könyveit, és átlopja magát az olvasókba. Ha most visszagondolok a regényre, mielőtt bármelyik cselekménypont vagy karakter eszembe jutna, megidézem a tágas termeket, a hidegséget Héliosz házában, a nedves föld szagát Kirké szigetén, a kitárt ablakokon át beszökő napfényt és a bajt ígérő, széllel érkező vitorlát.

„Ez volt az első lecke, amelyet megtanultam. A dolgok sima, ismerős felszíne alatt van egy másik, amely csak arra vár, hogy kettészakítsa a világot.”

Az írónő itt sem habozott rétegekkel gazdagítani a történet magját. Persze több mitológiai szereplő, isten és mítosz megfordul a lapokon – ez igazi csemege a rajongók számára, mint mikor valamelyik Bosszúállók filmben váratlanul előbukkan a kedvenc hősünk. Viszont középpontba kerül a halhatatlanság, amit – meglepő, de épp ezért lebilincselő módon – Kirké átokként él meg. Súlyát veszíti miatta minden tett, döntés, kapcsolat. A Kirkéhez talán ajánlott némi mitológiai háttértudás, mindenképp élvezhetőbbé teszi az élményt, de annak is meglehet a maga varázsa, ha az olvasó a nimfa kezét fogva lép be az istenek kegyetlen, szeszélyes világába.

Az Akhilleusz dala a hetekben élte meg tizedik évfordulóját, amit egy gyönyörű jubileumi kiadással ünnepeltek. A Kirké pedig a hírek szerint a jövőben egy nyolcrészes sorozatként is napvilágot lát, és Miller azt is elárulta, hogy régi álma Akhilleusz és Patroklosz történetét színpadon látni. Hogy ezeket az adaptációkat mikor kapjuk meg, arról még nincsenek információk, de addig is ott vannak a regények, melyekben elmerülni egyszerre varázslatos és szívszorító, de mindenképp ajánlott.