„Lady Marguerite tárgyalás közbeni megalázásában például a szemfülesebbek könnyen ráismerhetnek a „minek ment oda?” és a „miért öltözött úgy?” őseire…”
Amíg az idétlen Venom 2 színültig töltötte a mozitermeket, egy másik film szép csendben meghalt. Ridley Scott Az utolsó párbaj című történelmi drámáját mostanra, alig két héttel a premier után már csak néhány mozi tűzi műsorra, a 100 millió dolláros büdzsének pedig idáig mindössze a 10%-át sikerült behalásznia. Hogy ez miért történt, arról egy kisebb szakdolgozatot lehetne írni. A film eleve nehezen emészthető témájától kezdve a Disney félholt marketingjéig számtalan tényezőre mutogathatunk, de igazából teljesen felesleges. A fogadtatás (vagy inkább annak hiánya) ugyanis nem változtat a tényen, hogy Az utolsó párbaj az év egyik legérdekesebb filmje, amiről beszélni KELL.
A történet a középkori Franciaország egyik legemblematikusabb konfliktusát dolgozza fel, nevezetesen Marguerite de Carrouges kontroverzális nemierőszak-vádját a nemes Jacques Le Gris ellen. És nemcsak úgy visszafogottan, hanem kőkeményen, a metoo-mozgalom minden erejével és lendületével. És tudom, hogy sokan már most forgatják a szemüket, de éppen ez a gond. Egyáltalán nincs helye szemforgatásnak, ez a téma ugyanis korántsem nevezhető elcsépeltnek. Úgy nem lehet valami elcsépelt, hogy még mindig nem sikerült a legalapvetőbb tanulságokat levonnunk belőle. Úgy nem lehet a nemi erőszak túltárgyalt téma, hogy alkalom adtán a többség még mindig kapásból a tettesek elvakult kimagyarázása és az áldozathibáztatás mellett horgonyoz le. Igen, mind tudjuk, hogy előfordulnak hamis vádaskodások, de a minden esetben ebből kiinduló, internetes körökben simán whataboutism-nak nevezett magatartás valamiért hatványozottan jellemző a nemi erőszak körüli diskurzusokra. Vajon miért? A kérdés költői, mert igazából mind tudjuk, miért. Ridley Scott is tudja, és Az utolsó párbaj képsorain keresztül profin megmunkált, a középkori díszletek ellenére is kortárs görbe tükröt tart a nézői elé.
A továbbiakban spoilerek hada következik, ugyanis a film általános minősítése helyett (röviden: baromi erős) inkább azzal szeretnék foglalkozni, ahogy a nemi erőszakot és annak következményeit ábrázolja. Adott egy harcias, érzelmileg zárkózott lovag, Jean de Carrouges (Matt Damon), aki egy kezdetben egészséges, ám fokozatosan elmérgesedő rivalizálásba kezd a nemes Jacques Le Gris-vel (Adam Driver). Kettejük viharos kapcsolata közt őrlődik Sir Jean felesége, Lady Marguerite (Jodie Comer), aki egy napon azzal a felháborító váddal áll elő, hogy Le Gris hívatlanul betolakodott az otthonukba, és megerőszakolta őt. Ahogy az a katolikus egyház uralma alatt szokás volt, Sir Jean és a vádlott Le Gris között párbajt rendelnek el, hadd döntse el az Úr, hogy melyiküknél van az igazság. Egy ilyen színészgárdával a történet már önmagában is velős lenne, a forgatókönyv azonban egy zseniális húzással három szemszögből mutatja be a párbajt megelőző eseményeket. Sir Jean és Le Gris szemszögeivel kezdünk, melyeken keresztül az egész „huzavona” egy standard középkori farokméregetésnek tűnik két nemes között, a náluk gazdagabb nemesek kegyeiért. Az egyetlen eltérés a nézőpontjaik közt Lady Marguerite viselkedése, aki Sir Jean szemében engedelmes, szerető feleség, míg Le Gris-ében szemtelen, magát kellető vadmacska. Már itt sejthető, hogy a narratívák nem éppen kiegészítői egymásnak, az igazán érdekes fordulat azonban a harmadik szemszögnél következik.
3. fejezet: Az igazság Lady Marguerite szerint – jelenik meg a felirat az eddigiek mintájára, ám ezúttal valami mégis más. Scott hagyja, hogy a szöveg eltűnése után „az igazság” szavak egy kicsit még elidőzzenek a képernyő sötétjében. A következő 40 perc pedig összeegyeztethetetlen a megelőző másfél órával. Kezdve azzal, hogy a két férfi közti rivalizálás szinte teljesen hiányzik. Jobban mondva ott van, valahol, megbújva a háttérben, vagyis pontosan ott, ahol lennie kell. Elvégre a szituációhoz, a központi konfliktushoz semmi köze. Se nem mentség, se nem enyhítő körülmény, de igazából még kiváltó oknak is csak túlzással tekinthető. Lady Marguerite mindennapjai ehelyett olyan problémák köré épülnek, melyekről idáig, a férfiak elbeszéléseiben egyáltalán nem hallottunk. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy hanyag, kormányzásban egyértelműen inkompetens férje helyett szedje az adót, gondoskodjon a birtok kiadásairól, élelmiszer-takarékairól, mindeközben pedig a látszólagos meddőségét is igyekszik a korabeli tudomány szerint „kikúrálni”.
Emellett a rámenős, öntelt Le Gris pofátlan közeledését is igyekszik egy nemesasszony eleganciájával és megjátszott türelmével hárítani, aki viszont további kihívást és hergelést lát minden elutasításban. Amikor nem az ezzel kapcsolatos undorát kell fednie, akkor éppen a férjével töltött, legnagyobb jóindulattal is csak körülményesnek nevezhető intim együttléteihez kell jó képet vágnia, mielőtt századszorra is a fejéhez vágják, hogy miért nem képes végre teherbe esni. Ha pedig mindez nem lenne elég, az anyósa megvető, rosszindulatú megjegyzéseit is folyamatosan el kell viselnie, melyekről érdekes módon a férj szemszöge egyáltalán nem vett tudomást.
Végül aztán elkövetkezik a sorsdöntő éjszaka, amit ekkorra már egyszer láthattunk Le Gris nézőpontjából. Egy olyan jelentsor, amihez hasonlóan kellemetlen élményem szerintem még nem volt moziteremben. Szinte tapintani lehetett a közönség undorát, ahogy az események kibontakoztak az áldozat szemszögéből. Ahogy a Le Gris szemében játékosan ledobott papucsok valójában egy, a lépcsőn való hasraesés következtében estek le, ahogy az inasok utáni túljátszott kiáltás valójában többször megismételt, kétségbeesett segélykérés volt, valamint ahogy a végül győzedelmeskedő Le Gris alatt nyögő Lady Marguerite valójában végigzokogta az aktust. Még Le Gris záróbeszéde is megváltozik, miután elélvez a nőben. A saját szemszögéből hallott, fennkölt lovagi búcsúzkodás helyett annyit mond: A férjednek erről ne szólj, mert lehet, hogy megöl. És nem is jár messze az igazságtól. Amikor Lady Marguerite veszi a bátorságot, hogy megossza férjével a történteket, nem a korábban látott nemes, lovagi reakciót kapjuk, hanem egy sértődött, a saját büszkeségét féltő férfiét, akinek a legnagyobb gondja, hogy ŐT megalázták.
A film ekkorra már érezhetően kellemetlen helyzetbe hozta a nézőket, akik körülbelül egy görög színházhoz hasonlóan elkezdtek hangot adni nemtetszésüknek. Adam Drivert, mint az alattomos, kukacoskodó Le Gris-t különösen könnyű volt utálni, ám a feszültség és felháborodás még ennél is magasabbra szökött. Eljött ugyanis maga a tárgyalás, amit nem véletlenül nem láttunk egyik férfi előadásában sem. A tárgyalás ugyanis nem a vádlottról vagy a vádlóról szólt (hivatalos kapacitásban ugyebár Sir Jean volt a vádló, elvégre az ő „tulajdonát” sértették meg), hanem az addigra látványosan terhes Lady Marguerite-ről. Jodie Comer fantasztikus, szívbe markoló játékán keresztül az írók rázúdítanak a nézőre minden gyötrelmet, lelki és tesi nyomort, amit egy ilyen ügy az elszenvedőre helyez. A tárgyaláson ugyanis nem az erőszak részletei, hanem Lady Marguerite nemi élete kerül kitárgyalásra, az ő állítólagos kielégületlenségét, orgazmusának gyakoriságát, Le Gris iránti udvariasságát hangsúlyozza és gúnyolja egy nagyteremnyi férfi. Elhangzanak ráadásul olyan tudományos észrevételek is, mint „egy nő csak akkor eshet teherbe, ha élvezi a szexet”, ami már tényleg nincs messze attól, amikor napjainkban a férfiak állítólagos kontrollálhatatlan impulzusaival próbálnak egyesek halál komolyan érvelni. A tárgyalás végeztével, a párbaj előtt még azért a bíró tudtára adja Lady Marguerite-nek, hogy ha a férje veszít, akkor őt máglyán elégetik, ez ugyanis a büntetés azért, ha egy nő hamis erőszakváddal illet egy férfit. Le Gris-ről mellesleg a tárgyalás alatt szinte szó sem esik.
Akinek esetleg felkeltette az érdeklődését a film, annak adok egy utolsó spoiler-figyelmeztetést, a végkifejlet ismeretében ugyanis a párbaj nem lesz ugyanaz a gyomorforgatóan izgalmas tortúra, mint ami egyébként. A fináléban jön el az ideje, hogy Scott és az alkotók maguk is állást foglaljanak, és legalább személyes téren megadják Lady Marguerite-nek azt a megértést és támogatást, amit társadalmi szinten nem kaphat meg. Sir Jean a tárgyalást követően végre megérti, hogy az eset nem az ő becsületéről és büszkeségéről szól, hanem a feleségéről. Mielőtt a párbaj végén beadja Le Gris-nek a végső döfést, követeli tőle, hogy vallja meg bűnét, ő azonban hajthatatlan, tovább állítja, hogy az aktus nem nevezhető erőszaknak. „Akkor égj a pokolban” – hangzik el Sir Jean végső állásfoglalása, ami bizonyítja, hogy végre teljes mértékben elköteleződött az egyetlen személy mellett, akinek a véleménye ebben a helyzetben számít, vagyis a felesége. A párbaj végeztével a nép (amely boldogan nézte volna halálra égni a terhes Lady Marguerite-et) természetesen ünnepel, éljenzi a győztest, egy dicső tusa monumentális fináléját látja csak a helyzetben, miközben az eset igazi túlélője, a mostanra érzelmileg megcsömörlött Lady Marguerite némán és elfeledetten kullog ünnepelt férje mögött. Nekem pedig akaratlanul is eszembe jutott a hírhedt Weinstein-botrány, melynek elkövetője azóta háztartási név lett, a számtalan áldozat közül viszont a többség jó eséllyel kettőt sem tud megnevezni.
Eltelt vagy 700 év, de ez a történet apró korszerűsítésekkel akár napjainkban is játszódhatna. Lady Marguerite tárgyalás közbeni megalázásában például a szemfülesebbek könnyen ráismerhetnek a „minek ment oda?” és a „miért öltözött úgy?” őseire, ahogy arra az általános és a mai napig érvényes tendenciára is, hogy a nemi erőszak igazából nem az áldozatról szól. Bár mondhatnánk azt, hogy manapság „csak” a hamis vádaktól való megrögzött félelem teszi szkeptikussá az embereket, de gyakran lehetünk tanúi annak, hogy még csak a bizonyított zaklatásnál/erőszaknál indul a tulajdonképpeni áldozathibáztatás. Amikor például azt róják fel az egyébként is traumatizált elszenvedőnek, hogy tönkretette egy ember életét, vagy amikor figyelmeztető céllal megosztja egy zaklató üzeneteit, és azon háborodik fel mindenki, hogy aljas módon „közszemlére tette az illető magánlevelezését”. Valahogy ez az egész soha nem a kiszolgáltatott személyről szól, és talán ezért lehet, hogy mintegy művészi engesztelésül Scott még ad Lady Marguerite-nek egy boldog, de legalábbis viszonylag gondtalan jelenetet a stáblista előtt. A valóságban viszont erre csak akkor lesz lehetőség, ha végre abbahagyjuk szitokszavakként kezelni az „érzékenyítést” és az „empátiát”. Az utolsó párbaj egy fontos kulturális lépcsőfoka lehet(ett volna) ennek a folyamatnak, de persze miért akarna bárki ilyen kontroverzális témákon agyalni, ha helyette fizethet azért is, hogy lássa Tom Hardyt másodszor is hülyét csinálni magából?