Gyanútlan nézők egy őrült multiverzumában (SPOILERES)

Amikor múlt héten rutinszerűen beültem a Doctor Strange 2 teltházas vetítésére, egy dologra nem számítottam: hogy történni fog bármi, amire nem számítok. Az utóbbi évek grammra mért Marvel-produktumai lépésről lépésre ölték meg a sorozat iránti egykori lelkesedésemet, így mondanom sem kell, hogy két órányi zihálás és visítozás után szerelmesen hagytam el a mozitermet. Legalábbis azt hittem, hogy mondanom sem kell, mint azonban azóta kiderült, sokan nem osztoznak a lelkesedésemben. Több ismerősömtől is hallottam, hogy erőltetettnek, stíluszavarosnak, logikátlannak élték meg a filmet, és mivel hosszú idő után először van két mondatnál több gondolatom egy Marvel-filmről, úgy gondoltam, ebben a cikkben összeszedek mindent, ami miatt szerintem (nagyrészt) ZSENIÁLIS a Doctor Strange 2. A továbbiakban természetesen spoilerek egész hada következik!

Kezdjük a legszembetűnőbb fennakadással; a film műfajával. Amikor bejelentették, hogy Sam Raimi, a 2000-es évek eleji Pókember-trilógia szerzője rendezi majd a filmet, akkor valószínűleg senki nem számított rá, hogy a végeredmény inkább Raimi másik kultikus trilógiáját, a Gonosz halottat idézi majd meg. Márpedig ez történt. Ez egy vérbeli képregényhorror annak minden mocskával, abszurditásával, na meg egy egészséges adagnyi mainstream csillogással, mert mégiscsak a Disney köpenye alatt gyülekezünk. A film stílusa azonban még így is váratlanul érhet sokakat, pedig jóval indokoltabb és logikusabb lépés, mint elsőre gondolnánk. Hiszen egyszer régen, amikor még a producerek nem próbáltak minden Marvel-filmet könnyed akciókomédiává bűvölni, volt egy vízió. Ebben a vízióban pedig minden szuperhős egyazon világban él ugyan, de a saját történetével és egyedi műfaji jellemzőivel, majd az írók ezeket ütköztetik a mindannyiukat összekötő Bosszúállók filmekben. Ez eleinte működött is, a Doctor Strange első része pedig a formula egyik kiemelkedően pozitív példája volt. Ezt a karaktert a misztikum határozza meg, a természetfelettiség mágiától és túlvilágtól való eredeztetése. Az első film ezt a keleti miszticizmus felől közelítette meg harcművészettel, filozófiával, lélekvándorlással, a folytatás viszont az okkultizmust veszi alapul. Az okkultizmustól pedig elvonatkoztathatatlan a horror, a pokol démonai és a kísértés motívuma. Itt jön a képbe Sam Raimi.

A Disney megtehette volna, hogy egy újabb generikus fantasyt vág az orrunk elé, hiszen alibinek mindenképp ott lett volna egy Skarlát Boszorkány, helyette viszont felbérelték azt az embert, aki horror- és képregényfilmekben egyaránt otthon van: Raimit. Ő pedig hozta magával az őrületet. Kézikamerát rángató, sikoltozó színészek, pillanatnyi bevágások démoni szemekről, praktikai effektekkel megvalósított élőhalottak, zavarba ejtő rituális átfedések folk-rock zenével a háttérben, valamint Danny Elfman gótikus nagyzenekari szólamai, melyek több helyen is merítenek klasszikus horrorokból és Tim Burton legkülöncebb filmjeiből. Az összhatás egy szokatlan, de a sorozatból egyértelműen kimagasló látvány- és hangzásvilág, amiből csak időnként zökkent ki egy-egy uncsi számítógépes effekt, amit valószínűleg az aggódó producerek szívritmusa érdekében iktattak be. Na meg azért, hogy legyen mit mutogatni az előzetesekben anélkül, hogy ellőnék a poént, hogy Raimi igazából egy slasher filmet rendezett. De komolyan, szerintem minden csepp vért kisajtoltak ebből a koncepcióból, amiért MÉG nem kapták meg a korhatáros besorolást, és őszinte részvétem minden szülőnek, aki egy vidám varázsló világközi kalandjának reményében gyerekkel ült be rá. Persze jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mennyi helye van ennek a stílusnak egy Marvel-filmben, de aki ezen töpreng, azt megnyugtatom, hogy valószínűleg nem lesz több hasonló film a sorozatban, viszont továbbra is tömve lesz színes-humoros komédiákkal, amiktől meg én kapok agyérgörcsöt, szóval ő járt jobban. Meg aztán ne tegyünk úgy, mintha Raimi nem tenne bolygóméretű lépéseket a Marvel-univerzum előremozdításában.

A film legnagyobb érdeme például egyértelműen Wanda Maximoff karakterének csúcsra járatása és (remélhetőleg) lezárása. Egy ideje már érik bennem a gondolat, hogy Wanda az MCU egyik legkiemelkedőbb karaktere, most viszont már bizton állítom, hogy az. Sőt, az egész sorozat eddigi legjobb főgonosza, és végtelenül örülök, hogy az írók csuklóból kukázták a WandaVízió gyáva fordulatát, ahol Wanda végül mégis a jó oldalon maradt. A fenéket! Egy pillanatra nézzük végig ennek a karakternek az életútját, és aztán gondoljunk bele, hogy van-e bármi oka a jó oldalon lenni. Az egész életét kísérleti patkányként töltötte, egyetlen pozitív kapcsolata a bátyjával volt, akit a menekülésük után azonnal agyonlőttek a szeme láttára. Ezután a Bosszúállók ítélték őt állandó szobafogságra, melyből végül bűnözőként tudott csak meglépni. Pár hónapig együtt élt a szerelmével, ami épp elég volt ahhoz, hogy megízlelje, milyen a boldogság, mielőtt ismét elvették tőle. Sőt, neki magának kellett az emberiség érdekében meggyilkolnia a saját kedvesét, akit aztán azonnal feltámasztottak, és újra kivégeztek. Végül az egésznek semmi értelme nem volt, ugyanis Thanost nem sikerült megállítani. Évekkel később a saját traumáiból öntudatán kívül kiépült egy realitás, ahol boldog volt, majd ezt a realitást nemhogy el kellett dobnia, de szinte azonnal a hatalmába kerítette egy démoni könyv, ami – ha figyelembe vesszük a „gonosz Doctor Strange” esetét – feltehetően az emberek önzésén élősködik a leginkább, és ami minden éjszaka emlékeztette rá, hogy a végtelen számú alternatív Wanda közül ő az egyetlen, akinek nincs családja. A Skarlát Boszorkány valószínűleg a legtragikusabb sorsú mainstream hollywoodi főgonosz Darth Vader óta, és nem az a meglepő, hogy mészárlásba kezd, hanem az, hogy csak most!

Elizabeth Olsen egy fantasztikus színész, aki korábban kapott már egy Emmy-jelölést ezért a szerepért, és nem bánom, ha a filmrajongó ismerőseim kinevetnek ezért, de őszintén úgy érzem, hogy a Marvel az itteni alakításával került eddigi legközelebb egy színészi Oscar-jelöléshez. Félelmetes az a ridegség, az az apátiává kovácsolt düh, amit Olsen áraszt magából, és nem tudom, hogy az-e a hátborzongatóbb, amikor Az ördögűzőt idézve kihajtogatja magát egy gongból, vagy amikor véres pofával megérdeklődi, lesz-e kinek felnevelni az ellenfele gyerekeit, miután végzett vele. Komolyan mondom, fizetnék azért, hogy végignézzem, ahogy Raimi prezentálja a Skarlát Boszorkányt egy konferenciateremnyi producernek, akik közben azon töprengenek, hogy a francba fognak ebből uzsonnásdobozokat gyártani. De neki van igaza, hiszen ha ez a fázis egy univerzumközi háborúra épít, akkor éppen ideje olyan főgonoszokat behozni, akikről el is hisszük, hogy ki tudják azt robbantani. A hősöket pedig ideje felkészíteni egy olyan konfliktusra, ahol minden korábbinál nyitottabbá kell válniuk. Stephen Strange karakterfejlődése ebben a filmben pontosan erről szól, ha ugyan kissé kimondatlan is marad. A sorok között olvasva látni, hogy a multiverzumos konfliktus Tony Starkjává próbálják faragni, ahogy fokozatosan mentorfigurájává válik a körülötte lévőknek, ám valamiben eltér Vasembertől. Strange-nek már ebben a filmben is azt kell megtanulnia, hogy nem vehet mindent a vállára, nem hozhat meg ő minden áldozatot, hanem hagyatkoznia kell a környezetére, mert a világ egyszerűen kezd túl naggyá nőni ahhoz, hogy – a film elmés orvosi hasonlatával élve – senki másnak ne nyújtsa át a szikét.

Jaj, igen, a multiverzum. Valószínűleg a legnagyobb csalódás sokak számára, hogy a film az alcíméből inkább az őrületre, mintsem a multiverzumra épít. A félrevezető marketing miatt ez érthető, viszont szerintem még így is több dimenzióközi idegenvezetést kaptunk, mint amit Stephen és Wanda fogócskája indokolt. A Loki után nekem például fogalmam sem volt, hogyan akar a Marvel pár év alatt felépíteni egy komplett multiverzum-hálózatot, ám a Pókembert és ezt a filmet látva úgy érzem, tudják, mit csinálnak. Apránként adagolják a nyers információt, lépesenként fektetik le a szabályokat, miközben lazán eljátszadoznak a multiverzum adta lehetőségekkel. Felhasználják például arra, hogy behozzanak szuperhősöket, akiket aztán egy The Boys-ra emlékeztető akciójelenetben ki is csinálnak, kvázi a néző tudtára adva, hogy a fenyegetés nagyobb, mint valaha. Ezt nyilván nem volt ilyen könnyű megoldani, amíg egyetlen univerzum véges számú szuperhősével kellett zsonglőrködni. Meg aztán arra is remek alkalmat nyújtanak a párhuzamos világok, hogy szembesítsék a karaktereket a saját hibáikkal. A „gonosz Doctor Strange” például Stephen elé tárja, mivé válhat, ha teret ad az önsajnálatának, és hagyja azt gyűlöletté érni. Az efféle énközpontúság leküzdése valószínűleg a negyedik fázis egyik fő jellemi mozgatórugója lesz, hiszen már Peter Parker decemberi kalandjában is a negatív következményeit és az értük való felelősségvállalást láttuk testet ölteni. Meg aztán Wanda is ennek a kísértésnek a fizikai szimbólumát rombolja le a film végén, ami kifejezetten erős motívum, és a lehető legjobb lezárása egy ennyire tragikus figurának.

A Doctor Strange 2 persze nem tökéletes, az egyik legnagyobb hiányossága például az, hogy America Chavez karakterét két lábon járó tárgyként kezeli, meg aztán itt-ott erőltetett viccek és fantáziátlan akciójelenetek is átpréselődnek Raimi szitáján. Viszont mindezzel együtt is üdítő fordulat egy olyan sorozatban, ami mostanában egy lemezen akadt tű hatását kelti, és ami számomra a legfontosabb: egyértelmű mutatója annak, hogy a producerek aranyfogas vigyora mögött bujkáló művészek azért még tudják, hogy mit csinálnak.