A nő szürke mindennapjai

Cho Nam-Joo regénye a 2016-os megjelenése után szélviharként söpört végig előbb a dél-koreai, majd a nyugati könyvpiacon. Népszerűsége és a magasztaló kritikák álltak szembe azokkal, akik szerint a regény unalmas, nem történik benne semmi izgalmas, és rövid terjedelme ellenére is vontatott. És érthető, miből indulhattak ki az utóbbi tábort erősítő olvasók. A Született 1982-ben ugyanis szokatlan érzést hagy maga után. Nem több, mint egy átlagos nő átlagos élete – átlagos problémákkal, átlagos örömökkel és átlagos frusztrációkkal… Semmi túl szokatlan, megkapó vagy különleges. Már ha nőként olvassa az ember, persze.

Hallhatjuk a regényről, hogy ez a dél-koreai #MeToo, és a párhuzam adja magát – kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy legyen szó New Yorkról, Szöulról vagy Európa városairól, az apó, specifikus részletek kivételével a lényeg azonos. És épp emiatt olyan furcsa az, amit a vékonyka kötet az olvasóban hagy. Először könnyű elvonatkoztatni az eseményektől. A rideg, érzelemmentes és tényekre szorítkozó narráció egy ideig engedi az olvasónak, hogy fiktív regényként kezelje a könyvet – engedi, hogy annak lássa, ami: egy kitalált karakter kitalált életének. Aztán a sorokkal haladva beleköltözik egy érzés, ami többé nem is engedi el a kezét. A düh.

A Született 1982-ben című regény főszereplője Kim Jiyoung. Egy boldog házasságban élő családanya, aki addig gondosan építgetett karrierjét hátrahagyva adja át magát a tőle elvárt anyaszerepnek. Felveszi a tökéletes háziasszony csillogó képét, és önmagát beáldozva szenteli mindennapjait férjének és kislányának. Aztán egy nap a férje különös dologra lesz figyelmes. Jiyoung furcsán kezd viselkedni, mintha nem lenne önmaga. Őrült dolgokat mond, a családi vacsorán a tiszteletnek búcsút mondva fejezi ki véleményét az anyósa előtt... Felháborító. A férj rossz közérzetre hivatkozva szabadkozik, majd aggódva kér időpontot egy pszichiáternél. Vissza akarja kapni a feleségét, aki a jelek szerint bármi előzmény vagy ok nélkül megbolondult.

A következő fejezettől a narrátor a tényekre szorítkozva vezeti végig az olvasót Jiyoung életének különféle állomásain. Megtudjuk, mekkora nyomást helyeztek édesanyjára a férje szülei, hogy fiút szüljön. (Ahogy az a mellékes tény is említést nyer, hogy ez épp abban az időben történt, mikor Dél-Koreában szinte divattá vált, hogy a lánygyermekkel várandós anyák az abortuszt válasszák szülés helyett. A lenyűgözően modern országban élő nők szintén hátrányos helyzete csak még intenzívebbé teszi a cselekményt.)

Megtudjuk azt is, hogy a fiúk hamarabb kimehetnek az iskolaudvarra, több időt kapnak ebédkor, saját szobájuk van, és nem kell feszült állkapoccsal tűrniük a férfi tanárok kétértelmű megjegyzéseit az iskolában. Találkozunk Dél-Koreára specifikus (de nem kevésbé felháborító) megkülönböztetésekkel, de olyanokkal is, amilyenekkel minden női olvasó találkozott már. És az évek előrehaladtával a társadalmi nyomás okozta stressz és ezek az események úgy rakódnak Jiyoungra, ahogy mindenki másra élete során.

A patriarchális társadalom minden gyönyöre belefért ebbe a vékony kötetbe, és bár Jiyoung alakját követi szemmel az olvasó, nagy eséllyel helyenként önmagára ismer. Az írónő ugyanis sikerrel gyúrta egybe a nőt Jiyoung személyében – minden kétséggel és elvárással együtt. Nem egy ékes metaforákban lubickoló regény szép szavak giccses tengerével. A nyers emberi valóságot tárja elénk cicoma nélkül, és méltó helyét foglalja el a könyvesboltok kiemelt polcain és a sikerlistákon. Az már a jövő kérdése, milyen hatást gyakorolhat arra a társadalomra, aminek keresztmetszetét lecsupaszítva veti az olvasók lába elé. Mindenesetre aggasztó előjelként könyvelhetjük el, hány dél-koreai nő került kellemetlen helyzetbe már csak amiatt, hogy nyilvánossá tette a tényt, hogy feminista könyvet olvas.