Félmaraton Velencében – szubjektív tudósítás a Velencei Biennáléról

Idén egyéves csúszással, 59. alkalommal került megrendezésre a világ legnagyobb presztízsű nemzetközi művészeti eseménye, a Velencei Művészeti Biennálé, amit a kortárs művészet olimpiájaként is emlegetnek. Ezt az elcsépeltnek tűnő hasonlatot több okból is találónak érzem, miután személyesen is részesültem a régóta vágyott és misztifikált Biennálé-élményből. Előrebocsátom, hogy a velencei látogatást mindenkinek csak ajánlani tudom, de jobb lesz sietni, míg el nem lepi a víz. Véleménynyilvánítást és kritikát, szubjektív impressziókat tartalmazó beszámoló következik.

Életem első látogatása a Velencei Biennálén sok kérdést vetett fel bennem magáról az intézményről és annak relevanciájáról. Nemcsak azért, mert akad néhány pavilon már nem létező államok nevével (Jugoszlávia, Csehszlovákia), hanem azért is, mert a világméretűség és nemzetköziség ellenére szembeötlően Európa-központú. Ennek körbejárásához sok mindent fel kéne térképezni a Biennálé történetéből, de karakterek híján álljon itt az a tény példaként, hogy két hatalmas távol-keleti ország, India és Kína is a kétezres években állított ki először. (Belegondolva a kifejezés is vicces: Távol-Kelet. Na de mihez képest?) Az Európa(és egy ideje Amerika)-központúság egyébként az olimpiára is igaz, csak kevésbé a résztvevők származási helye, és sokkal inkább a rendezési jog megszerzése miatt. Bár pozitív, hogy a központi kertben (Giardini) felépült nemzeti pavilonok nagyjából egyharmada nem európai országé, a sziget limitált kapacitású, így a világ többi része „kiszorul az Édenkertből”, és az egykori haditengerészeti szigeten (Arsenale) vagy a város különböző pontjain „kénytelen” kiállítani. A VB-nak más szempontból is van min dolgoznia esélyegyenlőség terén, de szerencsére erre meg is vannak a szándékai. Az idei kiállítás kapcsán hangossá vált a média a nemek eloszlásában produkált extrém arányszám miatt, ugyanis a kiállító művészek 90%-a nő vagy nem bináris alkotó (eddig a 10-30%-os női részvételi arány volt jellemző, ez alól 2019 volt kivétel a fele-fele aránnyal). A kurátor, Cecilia Alemani szerint ez nem provokáció, hanem természetes szelekciós folyamat eredménye. További érdekesség, hogy az USA és Nagy-Britannia pavilonját először képviselte afroamerikai nő. A felsorakozó témák is ennek megfelelőek voltak, több foglalkozott a bármilyen szempontból kisebbségben, periférián, elnyomásban lévő emberek élményeivel.

Továbbá: A VB befogathatatlanul sok, és abszolút túltelítődést okoz. Lehetetlen mindent végignézni, szerintem még a fanatikus műkedvelők is begőzölnek valahol féltávon. Mi naiv módon négy-öt órát szántunk a Biennáléra, ami alatt a központi kiállítást, a Giardiniban (központi kert a nemzeti pavilonokkal) lévő pavilonok zömét és az Arsenale egy részét tudtuk megnézni, zárás előtt már futólépésben haladva a műtárgyak között. A kiállításfolyam a Milk Of Dreams címet viseli, ami előrevetíti az anyag zömmel szürreális, néhány ponton bizarr voltát. Öt nemzeti pavilont idéznék fel azok közül, amiknek az élménye pár hónap távlatából is elevenen él bennem. Számomra az utóbbi időben a térinstallációk jelentik a legnagyobb inspirációt, úgyhogy álljon most itt néhány terem impressziója ajánlásképp.

„Itt le kell venned a cipődet, csak mezítláb mehetsz tovább. A függöny mögött fehér terem, a közepében fehér ágy, amin egy fehér ruhás lány ül görnyedt háttal, üveges tekintettel, mozdulatlanul. A talpa alatt sár van. Az az érzésed, valami megalázó, valami szörnyű történt vele. Egész idő alatt az jár a fejedben, hogy a lány élő-e vagy sem. Hogy ez egy Abramović-féle »bármit megtehetsz velem, lássuk mi lesz« performansz, vagy egy hiperrealisztikus szobor. Előttem két huszonéves fiú provokatív mozdulatokkal próbál választ találni. Szobor volt, azt hiszem.” (Paolo Fantin: Lympha, Velencei pavilon, Giardini)

„A levegőben tengeri só és iszap illata keveredik. A tér hatalmas, a fény gyenge. A cipőd itt is le kell venned, óvakodva lépsz rá a fekete tükörpadlóra, ami hűvösen érint. Lépcsőzetes, mint a tengerfenék, a plafonról hatalmas, korallszerű növényvázak lógnak, mindezt a talpad alatti tükörképben is nézheted. Bizonytalanul lépkeded végig a teret, nem tudva, attól tartasz-e jobban, hogy elnyel a talaj, vagy attól, hogy valaki belát a szoknyád alá.” (Dixit Algorizmi: Garden of Knowledge, Üzbegisztáni pavilon)

„Fekete teremben a tengert látod széles vásznon. Jobb híján mindenki fotózkodik vele, tagadhatod, de te is ezt akarod. A víz hangtalan, nagyon kék, egyenletesen hullámzik. Elnyel a nyugtató kékség. A terem egy leválasztott részében vertikális vetítés, amin egy hosszú medence látható. Benne egy úszó rója a hosszokat, ugrik és úszik, oda és vissza, oda és vissza végeláthatatlanul.” (Vladimir Nikolić: Walking with Water, Szerb (Jugoszláv) pavilon)

„A pavilon mellett kis tábla figyelmeztet a bent található »érzékeny tartalomra«. Az egész olyan, mint egy istálló, a földön halmokban áll a ganéra emlékeztető növényi hulladék. Először azt hiszed, csak ennyi az egész, aztán szembetalálod magad egy hiperrealisztikus kentaurral, aki a plafonról lóg. Felakasztotta magát. A miérteket keresed erre a felfoghatatlanul bizarr és hátborzongató látványra. A másik terem végében találsz még egy vajúdó kentaurt, feltehetően az előző párját, de válaszokat nem. Sietve távozol, és megfordul a fejedben, hogy az északiaknak agyukra ment a hideg, a sötétség vagy az alkohol.” (Uffe Isolotto: We Walked the Earth, Dán pavilon)

„Színes textil borítja a falat padlótól a plafonig. Mint egy kivarrott freskó, történetet mesél. Roma nők jelenét és múltját vibráló színekkel, dús mintákkal, formákkal. Három szálon fut a történet, fent a múlt, lent a jelen, élet, halál, hétköznapok, ünnepek képei, középen pedig a zodiákus csillagjegyek. Vertikálisan görög oszlopok osztják a képmezőt. Azon gondolkodsz, mennyi munka volt ezt megvarrni, és egyáltalán hogy lehet ekkora anyaggal dolgozni. Biztosan csak darabonként és másokkal együttműködve. Körbeforogsz, elmosódnak a színes minták. Olyan, mint egy színes katedrális. Lenyűgöző.” (Małgorzata Mirga-Tas: Re-enchanting the World, Lengyel pavilon)

A Velencei Biennálé margójára írható nagy kérdés az után, hogy mi(lyen) is a (mai) művészet, az lehetne, hogy mit reprezentált a múltban és mit a jelenben ez a jelentőségéből alig vesztett (?) művészeti-kulturális esemény. Európa kulturális princípium mivoltát? Azt, hogy a művészet nemtől és nemzetiségtől független értéket képvisel? Azt, hogy a klasszikus művészettörténetet fehér férfi művészek írták? Azt, hogy ez felülírandó? De erről majd máskor.