Életkép II.

Szatén, pántos overálban ülök a kanapémon, a nyitott ablakból részeg hajléktalanok világmegváltása hallatszik. Este fél tíz, harminchárom fok. A beton undorodva okádja fel a forróságot, aztán másnap újra mohón ráveti magát a napsugarakra. Sosem gyógyuló bulímiásként imádkozik; törjék fel, ültessenek köré fát, öntözzék meg.

Bűzös, ázottkutyaszagú, szúrós pokrócként terül rám a fővárosi nyár gondolatának undorító természetellenessége. Vehetnénk a „lassú élet” fázisának, mint a déli népek, vagy „egy csepp reménynek”, mint az északiak. De mi csak kihívásnak vesszük. A kötelességérzetből letudott nyaralás által megszakított hangtalan vergődés.

Pisztáciát és szedret vacsorázom, s egyre nehezebb rendben tartani a gondolataim. Amikor az emberi lét nem szűkül le arra, hogy melegen (s ezáltal életben) tartson a testünk, az elme szárnyal. Harmincöt fokban a szárny megolvad és letörik. Marad a bambulás.

Galambnak lenni az aszfaltkátyúban langyosodó pocsolyában.

Felmegyek a hegyekbe, sétálok a zöld réteken, tehenkék hűsölnek a magas fűben. Míg nézem őket, elképzelem, hogyan magyaráznám el egy teljesen más bolygóról jövő embernek a világunk működésének miértjét és célját. Akárhogyan is igyekszem megközelíteni a témát, mindenhogyan én jövök ki belőle ostobán: talán ezért folytatunk egyre kevesebb mélyreható nyilvános diskurzust. Így legalább marad önbecsülésünk.

Álmomban az idegrendszerem rózsabokor ágai. Vékony, kanyargós, tüskés ágaival vágja a bőröm belülről, szakítja a finom kis szöveteket. Reggel betegen ébredek, biztos elaludtam a viharban a nyitott ablaknál.

Az erdei házban anyám a bojtorjánt főzi. „Ez majd rendbehoz.” (Tájszólásban beszél, szigorúan egyben ejti ki a szavakat.) Nem mondok semmit, elhiszem neki, naivan, tudninemakaróan, mint kiskoromban, amikor minden mindegy volt.

Hallgatom a késő nyári szelet, a fák zaját, hajnali ötkor ébredek, olvasok reggel, hivatalosan is „gyógyulok”. Anyám friss csokorral a kezében áll az erdő szélén, s aznap éjjel már nem álmodok semmit.