Szabó Leó: 1. rész – Az árnyak között

Álmom feketesége helyett nyíló szemeim egyre élénkülő fényt láttak. Sötét szobában találtam magam, körülöttem semmi érdekes. Már a lenyugvó nap utolsó sárgás fényeit készült leváltani a holdvilág égi tengere. Ruháimat kicsit leporolva, és feltápászkodva a helyemről, mely meglepő módon egy egész kényelmes matrac teteje volt, elindultam körbejárni a szobát. Régi gyártelepnek tűnt, téglaoszlopok, üvegtéglaablakok, de ajtó sehol, az ablakok pedig túl magasan. A sarkakban évtizedes bútorok, a padlót törmelék lepte be, minden lépésnél porfelhő száguldott fel a magasba. A mennyezetről valamiféle kábelek lógtak le, de látszólag már rég nem töltötték be feladataikat, idős burkolatuk pedig már valahol darabjaira hullott, és a földi szeméttelepet támogatta. Mikor falait vizsgálgattam kiutat keresve, akkor lettem figyelmes arra, hogy a téglasorok mindenhol azonos árnyalatokat adtak vissza abban a kevéske fényben is, amit kaptak. Nem tudtam eldönteni, hogy valójában ily módon épült az épület, és soha nem is volt tervben, hogy valaki kijuthasson, vagy csak ügyesen megváltoztatták, de mindkét eshetőségbe ugyanolyan ijesztő volt belegondolni.

Ekkor gondolkozni kezdtem az abszurd helyzetemen. Nem tudtam, hogy ki vagyok, mit keresek ott, vagy mit terveztem volna az adott napra. Egy összetört tükör darabjaiban láttam meg először az arcomat, mely ugyan derengett nekem, de semmi érdemleges emléket nem tudtam hozzákapcsolni. Kutakodni kezdtem zsebeimben, de úgy tűnt, semmi nincs nálam, legalábbis addig, amíg bőrkabátom belső zsebében meg nem találtam a tárcámat. Sokévesnek tűnő iratok lapultak meg benne, bár elolvasni nem tudtam őket, mintha nem is igazi írás lett volna rajtuk, vagy mintha soha nem tanultam volna olvasni. Aztán az egyiken megpillantottam két szót, melyek jól kivehetőek voltak: Szabó Leó.

„Biztos ez a nevem!” – zúgtak fel a néma teremben a szavaim, majd visszhangként verődtek vissza a falról, és el nem álló, félelmetes, halk kísértetként lengtek a térben még egy fél óra múlva is, bár ezt óra nélkül nehéz volt megmondani. Majd elhalkulásuk után figyelmes lettem valamire, ami eddig nem volt ott: karomnyomok. A fal több részén is mély, a saját körmeimnél is nagyobb, vad karmolások látszódtak. Majd lejjebb tekintve téglaport láttam a földre hullani, mintha csak az orrom előtt vésték volna ki az ijesztő nyomokat. Mi lehet olyan vad és érzékelhetetlen, hogy az ember orra előtt tesz effélét?

­Testemet bizsergető félelem és reszketés töltötte el, majd lassan hátrálni kezdtem, míg meg nem botlottam egy fém székben. Ismerősnek tűnt, olyan volt, mint amilyet az ember a szobájában tart, de sohasem használ, legfeljebb a levetett ruhái kiterítésére. És akkor felfedeztem mellette pár ruhadarabot is, amikről éreztem, hogy az enyémek, bár nem emlékeztem rájuk. Az egyre hűvösebbé váló éjszaka miatt párat magamra öltöttem. Kényelmesek voltak, de mégis szorongással töltöttek el – melegség helyett inkább bizsergető hideggé tették bőrömet.

Reflexből hátrafordultam, mintha valaki egy üveget rúgott volna fel az egyik oszlop mögött. Hátrahőköltem, de a kíváncsiság végül megfordított, és közeledni kezdtem a hang forrása felé. Odaérve semmit sem találtam, de a szoba hirtelen több árnyalatot sötétedett körülöttem – a Nap elérte a horizontot, és a lassú fényfogyatkozás drasztikus véget ért. Fáradtság lett úrrá rajtam. Közelebb húztam a matracot a zajtól legtávolabb eső sarokhoz, amennyire csak lehetett, majd ráfekve próbáltam álomba ringatni magamat, de az árnyak nem tágítottak. A falakon táncoló tűzlángok nélkül is fekete foltok mozogtak a téglasorokon, mintha csak valaki árnyékai lennének, majd lassan lecsukódó szemeim sötétje váltotta le őket.

Pokolbéli zajok ráztak fel az éjszakában, kínlódó lelkek ezrei sikítottak egyszerre, és az árnyak már körülöttem táncoltak, nem érdekelvén őket, hogy a falon lenne a helyük, és valakihez tartozniuk is kellene. Egyre növekvő nyomás lepte be a hasamat, ahogyan közelítettek, és akkor azt kívántam, bár lenne valami fény, ami elnyomja őket és a halálsikolyaikat. Abban a pillanatban tűz gyulladt a terem másik végében, és terjedni kezdett. Minden hozzám közeledő méterrel egyre hatalmasabb is lett. A megmaradt bútorokat halomra pakoltam, hogy menekülésemet segítsék. Már háromméteres toronyban álltak, amikor elértem az ablakokat, de csak itt-ott volt betöredezve egy-egy üvegtégla. A füst már mardosta tüdőmet, amikor eszembe jutott a szék, gyorsan visszamásztam, és az emésztő lángok elől fellépve épphogy elrugaszkodtam. A fém kerettől sorban törtek a téglák, szilánkjaikat kezemmel sepertem eledelül a tűznek, véresre karcolva bőrömet. Amint elég nagynak véltem a lyukat, és a hőség már mardosta a hátamat, kiugrottam a mentőrésen, pont az utolsó pillanatban.

Hatalmasat zuhantam, majd egy fekete füves, végtelen réten találtam magam. A távolban csak síkság látszódott, mellettem meg egy raktár. Négykézlábra tápászkodtam, és a földet bámulva próbáltam levegőhöz jutni, és értelmet találni az egészben, de hiába. Majd reccsenést hallottam, és felnéztem. A raktár eltűnt, körülöttem pedig minden irányban sötét alakok álltak. Hallottam, ahogy hörgéssel vegyült a légzésük. Egyikük sem mozdult. Aztán rohanni kezdtek felém.