Magam felhője

Lenyeltem az utolsó megfelelési kényszert is,
ami megfogant bennem már sokadjára,
Megfogadtam, hogy csak éppen annyira maradok árva szembeszéd,
amennyire egy magadfajta lény ezt megkívánja,
Ilyenkor a legnehezebb beismerni minden fáradalmam,
amikor Veled szemben állok,
Én megértem azt is, ahogy beléd látok,
csak sokszor feladlak hamar,
s ez mindkettőnkben önkénytelenül is port kavar,
Úgy fut végig a csuklómon a hidegrázásod,
ahogy halálraítélt cigicsikk gurul le a járdáról,
s éppen annyira forog velem a világ,
amennyire vihart teremt a lélek,
Mikor csend szava szól szelid szájról,
szebb hinnem, hogy ha párszor ki is,
de magamba azért visszalépek,
Elnézem azt is neked, hogy nem tudlak mindig magamhoz ölelni,
de megérteni már nehezen,
ha más verését nem viselem, a saját szívemét miért kell, hogy mindig értsem?
Van, hogy ha kihagy egy levegővételt, akkor én is vele állok,
s abban a kis tizedmásodpercnyi szünetben
mindent megbocsátok,
Amit nem fogtam fel az élt perceimben,
azt a levetkőzött hibáimmal ízesített
reggeli kávémba csepegtetem,
Tudod, az emlékek árnyéka sosem hagy el, és én innen tudom, hogy még van hűség,
Ahogy Neked beszélek, a tükörből kikiált… ki kiált?
Ki lát s ki hall néma torkotmaró oktondiság, ha belém fullad minden?
Ezt még lenyelem, mert csak kicsit keserű,
Valamit mindenki gyűjt az élete során,
Szalagteher a szív súlya is, ha kényszeresen nem engedek el semmit sem, amit magamra vettem,
A bántásból szőtt textil jobban feszül a mellkason,
Majd ha egyszer mindent megéltem már,
akkor kérdezem meg, hogy mikor kezdődik a rohamlét?
Mikor nézem el magamat, ha a tükörképem időközönként szabadságot üzen s csak úgy szó nélkül lelép?
Összefűtt érzelmek, én megbocsátom azt is, amit megértek,
mert vétek, hisz ti csak kértek, mert nem vezet már csak a szívtiszta érdek,
Állítottam, hogy már túl vagyok mindenen,
hogy a megélt traumák már csak levetett munkaruhák,
Kimostam mind, de a ragaszkodó mocsok nem engedi el azt, amibe kényelmesen beköltözött,
így éljük a mindennapjainkat meg nem értett könnyek között,
várva, melyikünk fullad bele elsőnek,
Mert mindenkit kíséri a maga felhője,
megtelve mindennel, mi elhazudott esőnek macska-egér játéka soha véget nem érős erőnek,
De vajon többek vagyunk-e a kimondott szónál?
Ha már mindent lenyeltél, mikor jön el a pont, amikor végre megszólalnál?
Fulladásig hordom, amit rám akasztott a felhőm,
Megbocsátani hogy tudnék, ha feledni nem?
Nem törölhetem mindazt, amihez ragaszkodik a szív,
de elengedne az értelem,
Abban dobbanok, amiben a legkevésbé látnak,
felépítettem magam köré ezt az örökölt várat,
s csak merem remélni, hogy félúton valahol könyöknél elkezdődök én is,
néha magamra mosolygok, s olyankor mintha megpihennék odabenn,
És a végén még talán azt is elfogadom,
hogy ha magamnak mindent megbocsátok,
akkor talán már meg sem kell értenem.