NINCS TANÁR, NINCS JÖVŐ! – Gondolatok az október 5-i tüntetés kapcsán

Egy barátom egyik este megkért, hogy írjak egy egypercest a véleményemről, tapasztalataimról a pedagógusléttel kapcsolatban, mert szeretnének másnap kitenni az oldalukra egy gyűjteményt. Aznap reggeltől estig az iskolában voltam gyakorlaton, fájt a fejem az egész napos bentléttől, de semmiképp sem szerettem volna visszautasítani. Ezt írtam:

„Azért akartam tanítani, mert szeretem a gyerekeket. Ezzel most nem mondtam nagyot, a legtöbbeknek ez a motivációja (mert a megbecsülés, a megélhetés az nyilván nem lehet, ez már tizenöt évesen is evidens.) De nem elég kifejező ez így. Élvezem a társaságukat, szeretek köztük lenni, hallgatni az isteni meglátásaikat, látni az elevenségüket, tapasztalni az őszinteségüket, szeretetüket, megélni a közös rácsodálkozások örömét, létrehozni valamit együtt, ami még nem volt előtte. A pedagógusképzés hat éve és egy közoktatásban töltött tanév kiölt belőlem minden illúziót, kis híján a gyerekszeretetet is. Ez a szakma ma Magyarországon mindenről szól, csak erről nem. Menekülök. Kinek fogok hiányozni?”(tanító, rajztanár, 24 éves)

Nincs ebben semmi hatásvadász, csak őszinteség, persze egyéne válogatja, ki hogy éli meg, vannak, akik teljes erőbedobással vetették bele magukat a tanításba, élvezik, és remekül is csinálják, de olyan nincs köztük, aki ne tudna egy sor érvet és körülményt felsorolni, ami miatt el van lehetetlenítve a munkája, ami miatt a váltást tervezi. „Még végigviszem az osztályom, aztán elhúzok, itt hagyom az egész országot a francba.” Mondja egy napközis tanító barátnőm, aki tényleg szívvel-lélekkel nevel.
Ahogy haladtunk a képzésünkben előre, úgy kezdett szertefoszlani az általunk felállított illuzionisztikus kép arról, mit is jelent ez a szakma (pedig akkor még inkubátorban voltunk a ránk váró valósághoz képest):

-hiába szerzünk 4-6 év tanulással diplomát, a pályakezdő fizetésnél az iskolai takarító is jó eséllyel többet visz majd haza
-ezt a munkát nem lehet „letenni” nyolc ledolgozott óra után, ez hivatás, egész embert kíván (gondoljunk itt az órákra való készülésre, a dolgozatjavításra, a szülőkkel és kollégákkal való együttműködésre, egyéb szervezési és adminisztrációs feladatokra)
-az osztályok tele vannak figyelemzavaros, tanulásban akadályozott és sajátos nevelési igényű gyerekekkel, és a velük való foglalkozásra mi egyáltalán nem vagyunk szakmailag felkészítve
-az adminisztráció, a szakmai előmenetel, az ügyelet, a helyettesítések, a szervezési feladatok, a munkaközösségi gyűlések, továbbképzések, kapcsolattartás a szülőkkel stb. a munka körülbelül 70%-át teszik ki, és a maradék 30-ban foglalkozhatunk effektíven a gyerekekkel
-a helyettesítésekért és a szakkörtartásért az állami intézményekben maximum egy vállveregetést kapunk jutalmul
-25-30 gyerekkel bánni iszonyúan nehéz, ha nem a megalázás és fenyegetés fegyelmezési módszerét alkalmazod, vagy nem te vagy a megtestesült tekintély és szigor

Egyszóval, hogy (lelkiismeretes) pedagógusnak lenni már-már emberfeletti feladat. De nekünk nem a munka büdös, hanem az egész rendszer fülétől a farkáig. Nagyon szomorú hely az, ahol a felnövő generáció oktatását, nevelését alulértékelt, alulfizetett, megvetett, túlhajszolt, kiégett és kiábrándult emberek végzik. Magyarország egy nagyon szomorú hely. Ezért voltunk kint október 5-én.

Holnap ki fog tanítani?
Vétkesek közt cinkos, aki néma.
Te még el tudod olvasni? Az unokád már lehet, hogy nem fogja.
Nincs tanár, nincs jövő.
Ki fog minket tanítani hejesen írni?
Klebelsberg forog a sírjában.
A Mekiben többet kerestem.
Mindenki inge.
Orbán fiam, ülj le, 1-es.

És még sok más frappáns mondat volt olvasható a diákokból, tanárokból, szülőkből, felelős állampolgárokból álló tízezres tömeg transzparensein.

Nem vagyok nagy sztrájkoló és demonstrátor. Most is csak egy megmagyarázhatatlan erőnek köszönhetően voltam kint egy iskolai nap után, estefelé, egy harmadikos magántanítványom óráját lemondva, 10 kilós táskával, amiben egy alap rajztanári felszerelés: laptop, fényképezőgép, üveggömb fotózáshoz, könyvek és rajzeszközök voltak. Ezért inkább a széléről figyeltem a tömeget, és a magam módján demonstráltam: készítettem egy fmr-installációt. Igazság a Parlament csúcsán, lehetne ez a címe.

Van abban valami megrendítő, ahogy több száz, több ezer tizenéves skandálja a Szabad ország, szabad oktatás-t. Ez értem is történt. Minden tanárért, diákért és szülőért, az ország jövőjéért. Mert ez mindenki inge, csak az nem veszi magára, akinek legjobban kellene. Sajnos nem vagyok optimista a változást illetően – többek között ez tartott vissza az eddigi demonstrációtól –, talán azért, mert azt oltották belém a szüleim, hogy a „hisztivel” nem, csak a tisztességes munkával lehet elérni valamit, meg hogy a főnököknél jobb nem kihúzni a gyufát. Vagy talán mégis.

Erre itt most pontot teszek, elraktározom egy időre a szívem reményteli zugába, és leülök megírni egy pár óravázlatot.