Beléveszni és belészenderülni

Gyerekkoromban voltam a szüleimmel egy koncerten. Én csak néztem és hallgattam, és néztem a szüleimet, akik viszont a koncertet nézték, és nem engem. Közben a sírógörcs kapkodott, hogy nem rám figyelnek, hanem arra a nőre, aki valami elvont szavakat óbégat, sőt még sötét is van, és egyáltalán nem értettem, miért vagyunk itt, ez most miért jó egyáltalán, mit tudnak nézni, de ennyire nézni, mi az, ami fontosabb, mint én. Belévesztek és belészenderültek.

Felháborodásomban én is abszurd – de inkább artikulálatlan – szavakat kezdtem óbégatni, hogy rám figyeljenek, ami meg is történt, bár előtte nevettek egyet, mert nem értették, hogy lehet nekem valami annyira rossz, ami szerintük annyira jó.

Na jó, amúgy a végén kimentünk a koncertről, amit akkor a legjobb döntésnek éreztem, mert rettenetes volt az a sok ember, a sötét, a színpadszag meg az elvont fogalmak.

Mostanra már én vagyok a szüleim. Őkké váltam (amikor sok érzés van bennem, valahogy mindig elérek a nyelv határaihoz).

Kicsiként a mindennapi kenyér mellett a napi művészetadagomat is szívesen fogyasztottam – a legszívesebben vacsorára, amikor apu verseket meg meséket olvasott nekem elalvás előtt. És ahogy a szavakat kimondta, úgy elevenedett meg előttem, hogy tényleg a legszebb tinta a sárga, meg milyen az az arany szó, mint a hajnal, meg hogyan tud a vadak zöld szeme átcikkanni a dzsungelen. És hogy a cikkan helyett miért nem a villan szót használta József Attila, miért nem azt írta, hogy „az állatok tekintete veszedelmes”, vagy miért tud a hajnal arany szó lenni és nem „egy új nap kezdete”, arra csak most ébredtem rá.

Most ébredtem rá, hogy a „ki akarom (sőt: ki kell) magam fejezni” típusú érzéseket másképp nem is tudnám kiadni magamból, csak írásban. És amikor ezt meg is teszem, az olyan, mint amikor egy hosszú nap után végre levehetem a melltartóm. Ha nem tudnék írni, akkor csak befeküdnék az ágyba, és a térdem a matracok közé préselve sírnék. Óbégatnék, ha úgy tetszik, méghozzá artikulálatlanul.

Most ébredtem rá, milyen az, amikor úgy nézek egy hegedűművészre, hogy semmi logikus funkciója nincs annak, hogy egy nagyobb fadarabot nyüstöl egy kisebbel, de látom a szemében, hogy szinte egy másik, élő entitásként kezeli, és tudja, hogy azzal, amit csinál, érzéseket fog kiváltani.

Már tudok úgy nézni a színpadra (bár továbbra is sötét van meg színpadszag), hogy ott nemcsak életbeli szituációkat próbálnak imitálni, hanem a jól elhelyezett mondatok és a szóválasztás is ugyanúgy szereplők. Sőt: kulcsfigurák. Hogy amikor a Petőfi-féle Pató Pál úr Ghymes-feldolgozásában elnyújtják az é-t a „Hej, ráérünk arra még!” refrénben, az tényleg azt jelenti, hogy a csávó ráér. És amikor mindezt tudatosítom, résnyire nyílik a szám, és csak nézek és hallgatok és nézek, és magamba fogadom – beléveszek és belészenderülök.