1989

1989-et írunk. Madonna új albumának dalait ontják a rádiók, lila csillámporos körömlakk díszíti a londoni bigék körmeit, a frufru virágkorát éli, porcelánelefánt hever anyád könyvespolcain, Elton John gyarapítja féltett napszemüveg – gyűjteményét, szabadsághullám söpör végig a keleti blokkon, én pedig Oxfordban koptatom az irodalomszeminárium tanterem legutolsó padját. A második világháború utáni irodalom a téma. Dögunalom. Még az előttem ülő James zsíros hajában fityegő korpadarabok megfigyelése is izgalmasabb, mint a mai nap anyaga. Tüdőm nikotin után kiált. A kampusz előtt elszívott szál cigarettám nem elégíti ki légzőszerveim drámai óhajait. Egy hatalmasat sóhajtva a katedra felett elhelyezett órára suhan a tekintetem. Még mindig hátra van 10 perc. Lassan, mármár félúton megpihenve vánszorognak a percek. Mr. Williams réveteg hangja nem ér el a tudatomig. Fel-alá járkálva a teremben magyarázza Orwell Állatfarmjának kommunista disznóit, miközben bajszán izzadtságcseppek gyöngyöznek. Ezt a férfit nem lehet komolyan venni. Állítom, a saját anyja sem teszi. James egy röpke pillanatra hátrapillant. Keze válla felett átnyúlik, egy ferde szélű papírt tart a szemem elé. Ennyi áll rajta: Dugunk? Elmosolyodik, majd újra a professzor felé nyúlik a tekintete. Fülem mögé tűrök egy kósza barna tincset és gondolkodóba esem. Nem rossz pasi, de nem is díjnyertes bika. Nagy farka van az tény, de a használati utasítást még át kellene olvasnia párszor. Pénzes a srác, az apja valamiféle tőzsdeügynök Londonban. Nagy Casanova hírében áll az egyetemen. Sok lány bugyijába sikerült már bejutnia könnyűszerrel. Szégyenszemre már az én málnásomban is kószált párszor. Stresszlevezetésnek jó lesz, gondoltam magamban, ha már Damian egy pillantásra sem méltat. Damian, a szőke, nyugatnémet dalia. Érte bolondulok hát. Minden nyelvészeten őt keresem a tekintetemmel, mint sok más ribanc a csoportban. Ha hihetünk bizonyos híresztelésnek, akkor egy Herkules az ágyban. Szívesen igénybe venném a szolgálatait. Dugni? Á dehogy. Az én vérem már egy csóktól is felforrna. Bár egy menetet vele sosem utasítanék vissza. James újra felém pillant, válaszomra várva. Hirtelen felindultságomból rábólintotok az ajánlatára. Egy őrült vigyor jelenik meg az arcán, melyből rögtön sejtem, hogy páratlan örömökben lesz részem. Újra az órára sandítok. Még két perc.

Mielőtt újra mélybe szántó gondolataim támadnának, le is telik az a bizonyos két perc. Lassan csikordul meg alattam a szék. Vállamra kapom hátizsákomat, és az ajtó felé veszem az irányt. James mellém csapódik, és a fülembe suttog. Hatkor, a kollégiumi szobája előtt. Bólintok, majd az udvar felé haladok egy gyors cigi után sóvárogva. Letelepszem a legközelebbi padra, és rágyújtok. Hosszasan fújom ki a benntartott levegőt. Csakúgy árad a nikotin az ereimben. Érzem az őszi szellőt, mely meglebegteti barna fürtjeimet. Mintás ingem ujja lengedezik a szélben. Nem fázom. Hirtelen egy súly telepedik a padra. Oldalra kapom tekintetem, és Damian kék szeme néz vissza rám. Münchenből hozott bőrdzsekije duzzad izmos karján. Mélyen a szemembe néz, de nem szólal meg. Én is hallgatok. Vajon mit akarhat? Rápillant az órájára, háromnegyed hat. Lassan indulnom kellene. Újra találkozik tekintetünk. Kékjei barnáimba vájnak. Miért jött? Vajon megszólít végre, vagy a csendbe burkolózik? Még mindig engem néz. Közben leég a cigarettám, és várok. De vajon mire? Megszólal. Van tüzed, kérdezi. Bólintok, és kiveszem a táskám mély rejtekéből az öngyújtót. Dús ajkai közéi egy szálat vesz, majd felém fordul. Kinyújtom a karom, az öngyújtó kattan. Megköszöni, merev tekintete semmit sem árul el szándékairól. Rágyújtok még egyre. A cigaretta lassan hamvad el a félhomályban. Hat óra múlt két perccel. James vár, de én maradok. A többi diák távozik a kampuszról, s mi még mindig a padon ücsörgünk. Nem szól, és én sem jártatom feleslegesen a szám. A bekövetkezett néma csend minden kimondott szónál többet jelent számomra. Az ősz beköszönt Oxfordba, érzem jeges fuvallatát, de nem borzongok meg. A felettünk elterülő, még a nagy háborúban ültetett tölgyfa levelei esőcseppekként lehullva érnek földet a nedves avaron. A Nap bágyadtan szemlél körbe a horizonton. Már-már lebukó utolsó sugarai megvilágítják szívünket. Cseppnyi örömöt, éltető reménységet fecskendeznek belénk, amely ereje erőt ad a szürke mindennapok minduntalan forgatagában. Hirtelen megreccsen felettünk egy ág. Felé kapjuk tekintetünket, és egy aprócska mókus gombszemei pislognak ránk vissza szüntelen. Fejét oldalra fordítja, piciny mancsai között egy makkot szorongat. Egy pillanat alatt megfordul és eliramodik az ellenkező irányba. Damian rám néz. Bágyadt mosoly ül ajkain. Mintha gondolatai mély óceánjában találna menedékre. Kékjeibe pillantok, és egy biztos jövő képe sugárzik belőlük. Vajon megtudná nekem mindazt adni, amelyre még a szüleim sem voltak képesek? A végtelen, szeretetet, s biztonságot. Talán sosem tapasztalom meg eme felemelő érzéseket, de Damian egy sejtelmes bizonyítéka a ködbe veszett előre láthatatlan, s érthetetlen jövendőmnek. Álmodozásomból egy kéz puha érintése szakít ki. Damian erektől duzzadó tenyere kezem után nyúl. Ujjait ujjaimba fűzi, s elmereng a távolban. Tette hatására szívem szabálytalan ütemben ver mellkasomban. Lassú, sejtelmes mosoly terül el arcomon. Hogy mi vár rám ezentúl? Még csak nem is sejtem, de most életem során először érzem a remény melengető sugarait. Közelebb csúszunk egymáshoz az idő vasfoga által megcsócsált padon. Combjaink összeérnek, de kezeink egy pillanatra sem engedik el a másikat. A kampusz teljesen kiürül, csak mi ketten maradunk. A portás csilingelő kulcsainak zaja elvész a távolban. A sötétség körbe ölel minket, a város hangjai visszahangot vernek Oxford falain. Mindent oly távolinak. Minden feledésbe merül. Ketten ülünk a padon, és ez minden, ami számít.