A szomorú tank

Már hajnalodott, amikor a szovjet csapatok bevonultak Magyarország területére. Tankok százaival jöttek, melyek nagyobbnál nagyobbak, erősebbnél erősebbek voltak. Ám a sok hatalmas tank között volt egy egészen kicsike is, mely nemcsak termetével lógott ki a sorból – kezdő volt még, szinte akkor került le a gyártószalagról. Nagy izgalommal menetelt társai között, alig várta, hogy végre ő is igazi, hősi tankká válhasson. Ám, amikor a városba érkezésükkor az emberek kövekkel és egyéb rögtönzött fegyverekkel kezdték dobálni, majd látta az előtte lévő tankot kigyulladni, valami megmozdult benne. A kis fémszívét bánat és bizonytalanság töltötte el. Vajon tényleg olyan dicső tettre készül? Megér ez ennyi áldozatot? Hiszen az emberek nem ünneplik őt, hanem épp az ellenkezőjét teszik – az életére törnek.

Amíg így gondolkozott, a csapat egy lakóházhoz ért, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy lőcsöve akaratától függetlenül a lakóház felé fordult és lőtt. Hatalmas zajt és sikításokat hallott az épület környékéről. Emberek tömegei néztek bánatos arccal a már romos házra. A tankocska szíve ekkor apró szilánkokra tört. Már nem akart többé tank lenni.

A csapat ismét továbbállt. A budai rakparthoz érve megállt egy újabb ház előtt. A tankocska ekkor minden tagját megfeszítette és a benne ülő katona hiába próbálta a ház felé irányítani a lőcsövét, nem ment neki. Mérgesen kiszállt, és otthagyta a szomorú tankot egyedül. A csapat újból továbbindult, de ezúttal a tankocska nem ment velük. Csak állt egyhelyben, és nézte a túlpartot. Később egy arra járó fiatal a következő feliratot firkantotta az oldalára: „Ruszkik haza! “ Szegény tankocska még jobban elszomorodott, hiszen nincs annál fájóbb, mint mikor minden jóra való igyekezetünk ellenére az emberek nem szeretnek minket. A magány teljesen felemésztette. Talán még ma is ott áll lekonyult csövével a budai rakparton…