Anyai ösztön

Fotó: Hrapka Sára

A baba sír. Anyja csitítgatja, nem nyugszik. Ringatja, énekel, sétálgat vele, pöttöm hasán játszik a játékaival, mire a baba hálátlanul kiüti kezéből a kis figurákat.

Nem bírja abbahagyni. Csak bömböl, azon a fülsértő hangján. Anyja feje már zúg, szédeleg. A halántékát masszírozza tanácstalanul.

Kifogyott minden trükkjéből. Maradék türelme kezdi elhagyni őt. A baba csak bőg. Mi baja lehet? Éhesnek nem éhes, orra nem folyik, pelus tiszta. Fogai már alig nőnek.

Szörnyű anya volt. Azt hitte, érezné, ha valamiben hiányt szenvedne a fia, ha valami bántaná őt.

Az aggodalom már nem kísérti. Csak üres szemmel bámulja gyermekét. Várja, mikor jelentkeznek az anyai ösztönei. Másfél éve vár, türelmesen.

Szörnyű anya volt. Magára maradt. Nincs senki mása, csak egyetlen kisfia, aki sír, s anya nélkül nem élné túl.

Már nem simogatja, nem babusgatja. Hozzá sem akar érni. Feláll, és kimegy a fürdőszobába. Megengedi a kádcsapot. Meztelenre vetkőzik. Még bentről is hallja azt a szörnyű hangot.

Beül a kádba, és lassan alámerül. Itt nem hall semmit, csak érzi, ahogy a füle megtelik a forró vízzel.

Szörnyű anya volt. Ahogy az ő anyja is. Talán az ilyesmi öröklődik. Genetika. Vagy csak soha nem ismert jobbat.

Úgy fekszik a kádban, mint anyja méhében feküdt egykor. Magzatpózban. Öntudatlanul. Ő is ott volt egyszer. Ő is megszületett. Őt is felnevelték.

Elvesznek a gondolatai. Az emlékei. Keresi őket, de nem találja.

Az orrában is víz van. Nem vesz levegőt. Az oxigén hiánya szúrja őt belülről. De nem bánja. Élvezi a csendet.

Nem mehet vissza. Lába összerándul, rugdalózik. Nem mehet vissza. Keze a kád szélébe kapaszkodik. Úgy szorítja, mint egy faágat az erős sodrásban. Nem mehet vissza.

Ellenáll az ösztöneinek. Szája, tüdeje befogadja a vizet.

Ekkor meghallja. Meghallja a csendet.

Kibukik a víz alól, s az nagy cseppekben éri a csempét. Erősen köhög. Kapkod a levegőért. Újra lélegzik.

A baba nem sír. Csak a víz hullámzik a kádban.

Meg kell néznie. Látni akarja a gyermekét.