Amit a csend mesél tovább

Elmúlnak így az estjeim…
Váci Mihály: Nélküled

Ősz

Nem az vagyok, akinek megismertem magam. Az eddigi huszonkét évem alatt sosem tudtam, ki is vagyok valójában. Igazából még most sem tudom. Azt sem tudom, hogy mit csinálok. Nem értem, hogy miért kell nekem este nyolckor a folyó melletti sétányon egyedül húznom magam után a bőröndömet, míg megszakadok a két otthonról hozott szatyor súlya alatt. Kerülgetem az eső után megmaradt pocsolyákat, miközben az egyetlen szabad kezemmel írok anyának, hogy „megérkeztem”. Bár a fejem teljesen máshol jár... Elrakom a mobilt, és az utcai lámpák pislákoló fényében vonszolom tovább elgémberedett valómat a kollégium felé. Egészen addig a pillanatig, amíg a felettem tornyosuló lámpaoszlop meg nem adja magát, és teljes sötétség borít el. Kész. Vége. Feladom. Elegem van ebből, bárcsak itt és most megnyílna alattam a föld… De nem lehet. Mennem kell tovább. Még nem tudom, hogy miért, és nem tudom, hogyan, de valahogy érzem, hogy egy ilyen nyár után most végre jó lesz.

Idővel megértettem, miért is lehet szép, ha az esti sötétségben találom magam, miközben cipő nélkül járom a macskaköves utcákat. Hogy milyen a bormámoros estéket csillagok boncolgatásával tölteni egy kihűlt, nyirkos padon, s hogy milyen szép is az a város éjszaka, ahova nappal talán eddig jobban féltem kitenni a lábam. Mindennek volt értelme.

Tél

Kiskoromban hihetetlenül féltem a sötéttől. A koromfeketeségben is képes voltam meglátni a mumus árnyékát, ami ugye értem jött, és persze el is fog vinni, mert nincs elég védelmező plüss az ágyamon. Mikor minden végtagnak a takaró alatt kellett lennie, vagy elragad az a valami. És ha mégis el kellett hagyni az ágy biztonságát, hát rohantam, nehogy utolérjen. Sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer azt fogom várni, mikor lesz már végre este. Most izgatottan lesem, hogy a napocska utolsó sugarai eltűnnek, és felfedezhetem a kapualjban hagyott találkák végtelen boldogságát. Úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Már nem félek a sötéttől. Csak négyből három éjszaka kellett ehhez. S bár mindig akadnak nehézségek, mégis minden megoldódik az estére.

Aztán arra ébredtem, hogy izgatottan készítem a pizzás csigákat a csokis banános piskótákkal, majd békésen szürcsölöm a házi forraltbort az új bambis pizsamámban. Közben pedig csak a karácsonyfa égősora világítja meg a szobát. A levegőben mézeskalács illatú szeretet terjeng. Hazaérkeztem. Mindennek volt értelme.

Tavasz

A tündérek igenis léteznek. Tudom, hiszen a minap is láttam egyet. Sőt, van egy sajátom is. Egy pici, csillogó szárnyú, sziporkázó tündérke ül a vállamon, akárhányszor csak belenézek a tükörbe. A kedvenc színe a zöld. És mosolyog. Bár néha elbújik a hajamban — talán ezért voltam a szokásosnál is kócosabb az utóbbi időben —, de azért ott van. Én látom őt. Látom, ahogy apró pillái mögül csodálva bámulja ezt a rejtélyes világot. Neki ez még ismeretlen, néha még mindig ijesztőnek találja, de lassacskán kezd megbékélni az új otthonával. Azt mesélte, hogy mielőtt rátaláltam volna, egy ideig kalitkába volt zárva. Csinos kis fém házikó volt az, de egy idő után kezdett kényelmetlenné válni. Nem is beszélve arról, mennyire félt a kiszolgáltatottságtól. Itt viszont csak egyszerűen jó lenni. Itt mindig egy bögre meleg kakaóval indul a reggel, és azt csinál egész nap, amihez csak kedve van. De főként itt ül a vállamon. Mert itt a legjobb.

Ezt követően minden reggelünket mosolyogva indítottuk. Együtt másztunk ki nagy nehezen az ágyból, együtt reggeliztünk, együtt mostuk meg a fogunkat is. Még az egyetemre is eljött velem, és csendben figyelte, hogy mit csinálok, és ott segített, ahol csak tudott. Néha ugyan elvonult egy kicsit, s ekkor bár magányosnak éreztem magam, de sosem telt el olyan hosszú idő, hogy aggódnom kellett volna. És ez így volt rendben. Mindennek volt értelme.

Nyár

A magánynál csak egy dolgot viselek rosszabbul: a meleget. Mióta az eszemet tudom, sosem bírtam a tikkasztó hőséget. Nincs olyan ruha, amiben kényelmesen érezném magamat, és közben nem sülök meg. Azt a viseletet úgy néz ki még nem találták fel. A rövidnadrágot nem szeretem, de a hosszúban megpusztulok. Meg amúgysem tetszem magamnak. A hajam hosszú, ritka és kifésülhetetlen, a lábam rövid és csálé, a bordáim pedig sosem voltak a helyükön. Gerincferdülésem van, kiáll a mellkasom, szemüveg nélkül csak pacákat látok és a fülem is úgy néz ki, mintha születésemkor kiharaptak volna belőle egy darabot. Egy genetikai romhalom a lényem. Na és a magasságom… Említettem már, hogy amúgy nagyon rosszul viselem a meleget?!? Valaki, bárki, könyörgöm, lőjön le egy vizipisztollyal!... Köszönöm. Így már sokkal jobb. Bocsánat, ha túlhevülök, sokszor ideges vagyok, és ha ideges vagyok, túl sokat beszélek feleslegesen. Mostanában sok minden összejött, és nem kezelem túl jól a feszült helyzeteket. De igyekszem tenni azért, hogy elviselhetőbb legyek. Már foglaltam is időpontot a fodrászhoz, és találtam egy nagyon csinos nyári rucit is. Na meg végre beleolvastam abba a könyvbe is, amit már mióta halogatok. Meg nézd, találtam egy jó Váci Mihály-verset is…

Majd a hullámzó kedélyállapotok hol gyengültek, hol erősödtek. Tudom, nehéz velem… De minden erőmmel azon voltam, hogy a kisiklott gondolataimat már egy megerősített vágányra emeljem vissza, hogy egy esetleges újabb orkán már ne borítsa fel olyan könnyen. Azt hittem, sikerülni fog. Már csak pár nap választott el. Biztos volt mindennek értelme?

És újra ősz.

Nem az vagyok, akinek megismertem magam. Az eddigi huszonhárom évem alatt sosem tudtam, ki is vagyok valójában. Legalábbis azt hittem. Most itt ülve, a képernyő kék fényének árnyékában, kezd azonban kirajzolódni bennem, miért kellett nekem akkor este az eső után egyedül sétálnom. Hogy milyen a sötétben látni, hogy milyen minden reggel kakaót készíteni, hogy milyen, amikor egy tündérke otthonául választ, és hogy milyen érzés jó helyen lenni. És már azt is tudom, hogy mennyire nehéz kézben tartani a dolgokat, miközben az ember saját magával sincs kibékülve.

Még nem tudom, hogy mi következett ezután. De remélem, hogy mindennek volt értelme…