„Ebből TDK-dolgozatot kéne csinálni…”

Avagy hogyan keveredsz bele egy tudományos versenybe úgy, hogy észre sem veszed?

Van az a pillanat, amikor valamin elkezdesz többet agyalni, mint kéne. Nem azért, mert feladat, hanem mert egyszerűen nem hagy nyugodni. Lehet, hogy egy órán hangzott el. Lehet, hogy egy random beszélgetésből maradt veled. De azóta is ott van – háttérzajként, félmondatként, kérdésként. És egy nap azon kapod magad, hogy beírod a keresőbe. Vagy nyitsz róla egy jegyzetet. Vagy csak simán elkezdesz rajta gondolkodni zuhanyzás vagy tiktokozás közben. De még egy szórakozóhelyen is. Hajnali fél négykor. Majd idővel megosztod ezeket a fránya gondolatokat másokkal, mígnem azon kapod magad, hogy az akvárium előtt monologizálsz a tápért könyörgő aranyhaladnak. Aztán egyszer csak valaki megkérdezi tőled, félig komolyan: „Amúgy… ebből nem akarsz TDK-dolgozatot írni?”

És ott megáll az idő egy kicsit. Ott állsz, nem tudod, hogy örülj, vagy inkább próbálj úgy tenni, mintha ezt meg sem hallottad volna. Az is lehet, hogy igazából fogalmad sincs, mit is jelent ez a kérdés pontosan. Pedig lehet, hogy épp most nyílt ki előtted egy új szint az egyetem nevű kalandpályán.

Na de mi ez az egész, és mit jelentenek azok a bizonyos betűk?

Kezdjük az alapokkal, mert rövidítésekből mindig akad pár, amit akadémiai körökben úgy dobálnak, mintha mindenki tudná, mit is jelentenek ezek (pedig ez egyáltalán nincs így):

• TDK – Tudományos Diákköri Konferencia.
  Az egyetemi szintű kutatósdi első állomása. Ha van egy kérdésed, amire választ keresel, megírhatod a dolgozatod, és itt elő is adhatod.
• FTDK – Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencia.
  A felvidéki magyar hallgatók középdöntője. Ide az intézményi TDK-ról lehet továbbjutni – nagyobb közönség, nagyobb visszhang, több visszajelzés.
• OTDK – Országos Tudományos Diákköri Konferencia.
  A döntő. Az országos verseny, ahová a legjobb egyetemi kutatások kerülnek. Kétévente rendezik. Ha idáig eljutsz, az már szintlépés – és egy elég menő sor a CV-ben is.

A TDK-n belül különböző szekciók vannak, melyek gyakorlatilag egy-egy nagyobb tudományterület gyűjtőhelyei – például Agrártudományi Szekció, Társadalomtudományi Szekció, Műszaki Tudományi Szekció vagy éppen Állam- és Jogtudományi Szekció. Hasonló témájú dolgozatok kerülnek ide, hogy ne legyen teljes káosz abból, ki miről beszél. Egy szekción belül pedig kisebb csoportokat is kialakítanak, ezeket hívják tagozatoknak. Ezek már tényleg a részletek szintjén bontanak: például a Humán Tudományi Szekción belül külön tagozatba kerülnek a fordítástudománnyal, színháztudománnyal vagy névtannal foglalkozó dolgozatok. Így mindenki olyan társaságban mutathatja be a kutatását, ahol legalább nagyjából értik, miről is beszél.

Akkor most mindenki tudós akar lenni?

Nem feltétlenül. A TDK nem valami elérhetetlen kutatói magasságokból jön. Sőt, néha épp az ellenkezője: egy teljesen laikus, de őszinte „miért van ez így?” kérdésből. Az, hogy valaki TDK-zik, nem azt jelenti, hogy pár év múlva doktorira fog jelentkezni. Csak annyit, hogy volt egy gondolata, amit nem tudott nem komolyan venni. A téma lehet kicsi, lehet fura, lehet határon túli, lehet teljesen helyi. Lehet, hogy a magyar rapszövegek társadalomképe érdekel. Vagy az idősek digitális írástudása. Vagy hogy a növények jobban fejlődnek-e klasszikus zenére. Téged ez érdekel, ez foglalkoztat, s valójában ez az, ami leginkább számít.

De hogy is néz ez ki?

Az intézményi TDK általában egy ismerős kisteremben kezdődik. Ott, ahol tegnap még előadást tartott valaki az ókori római jogról, vagy ahol mindig probléma van a fűtéssel. Van zsűri. Van projektor (ami talán működik). Van víz, kávé, és ami a legfontosabb: pogácsa. Nincs TDK pogácsa nélkül. Konfetti és vetélkedős háttérzene azonban nincs, sajnálom. A terem szűk, a légkör viszont meglepően kellemes. A közönség változó. Valaki jegyzetel, valaki kérdez, valaki elalszik (őszinte hallgatói pillanat – nem haragszunk). De közben te ott állsz, prezentálsz, és valahol a diák közt elkezdesz hinni benne, hogy ez az egész téma, ami annyi éjszakán át nem hagyott nyugodni, tényleg számít. Aztán másnap valaki azt mondja: „Továbbjutottál.” És akkor jön az FTDK.

A Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencia már nem csak a saját egyetemed terepe.
Itt más városokból, más intézményekből érkeznek a hallgatók – mind hasonló táskákkal a szemük alatt, de különböző gondolatokkal. A regisztrációs asztalnál névre szóló kitűzőt kapsz, a kezedbe nyomnak egy programfüzetet, egy szekciótáblázatot, és ajánlatos még ekkor kérni egy kávét, mert szükség lesz rá, és később már nem lesz rá időd. Az időbeosztás szigorú, a helyszín ismeretlen, a prezentációd pedig most már nem lehet „csak úgy” összedobva. A rögtönzés itt már nem vagány, inkább veszélyes. Cserébe először kezded kívülről látni a saját munkádat. A visszajelzések konkrétabbak, a kérdések célzottabbak, a zsűri pedig továbbra is kedves, csak még ismeretlenek számodra, de nem sokáig. És ha ott is jól szerepelsz? Na, akkor jön az OTDK.

Már a megérkezésnél érzed, hogy ez nem egy hétköznapi esemény. Van kitűző, mappa, QR-kódos névtábla, és egy huszonhárom oldalas szekcióbeosztás, amit első olvasásra senki nem ért – másodikra sem –, de legalább jól néz ki a kezedben. A folyosón mindenki kicsit feszültebb, de lelkesebb is. A prezentációk komolyak. De emberiek. És sokszínűbbek, mint gondolnád. Az egyik teremben valaki az Encanto dalainak fordítási nehézségeit elemzi,
a másikban női szemszögből vizsgálják a yaoi mangák homoerotikáját, kicsit arrébb pedig egy filológus meggyőző lendülettel próbálja bebizonyítani a filmtagozat zsűrijének, hogy a Shrek-filmek valójában posztmodern irodalmi alkotások. És ez még csak a Humántudományi Szekció egy apró szelete. Itt már nem csak előadsz. Jelen vagy. Része vagy egy országos tudományos közösségnek, ahol a saját kérdésed – bármilyen „furcsának” tűnt is az elején – bekerül egy nagyobb beszélgetésbe. És ez óriási dolog.

És mi van akkor, ha „csak” nézelődnél?

A jó hír: a TDK-élményt nem csak előadva lehet átélni.

Ott ülni a nézőtéren, hallgatni a kortársaidat, figyelni a prezentációkat, jegyzetelni egy olyan témáról, amiről tegnap még azt sem tudtad, hogy létezik – ez legalább olyan izgalmas tud lenni, mint előadni. Sőt. Megfigyelőként talán még jobban átlátod, mi történik. Láthatod, hogyan válik egy ötlet előadássá. Hallhatod, hogy mások hogyan küzdenek ugyanazokkal a kérdésekkel, mint te. És megérezheted azt az atmoszférát, amit a diákok, a tanárok, a zsűri és a pogácsa közösen teremtenek meg. Nem kell versenyezned ahhoz, hogy része legyél.
Leülhetsz egy terembe, bejelentkezhetsz online, végighallgathatsz egy szekciót, és lehet, hogy épp ott születik meg benned az a bizonyos „mi lenne, ha…” gondolat. Mert a TDK, az FTDK, és az OTDK nem elitklub, hanem nyitott tér. Egy olyan fórum, ahol nem az a kérdés, hogy eléggé okos vagy-e, hanem az, hogy van-e benned kérdés. És ez bizony a nézőtérről is elindulhat.

Ha pedig azt érzed, hogy ez a TDK-dolog akár még érdekelhet is…

…de azt sem tudod, hogy hol kellene elkezdeni, ne aggódj, nem vagy egyedül. Épp ezért, zárásként, itt van néhány tipp, hogy hogyan indulj el a nulláról.

1. Írd le azt a gondolatot, amit már harmadszor akarsz elfelejteni.
   Ha újra és újra visszajön, az nem véletlen, ne ignoráld. Jegyzeteld le, akár egy pizzás doboz hátuljára is.
2. Ne keresd a tökéletes ötletet – csak olyat, ami nem untat halálra.
   A legjobb téma az, amit el tudsz viselni magad mellett három hónapig, és nem akarod kidobni az ablakon a második hét után.
3. Írj egy tanárnak – nem állásinterjúra jelentkezel.
   Egy „Tisztelt Tanár Úr/Tanárnő, lenne egy ötletem, szívesen beszélgetnék róla…” típusú levél már fél TDK. Senki nem vár tőled Nobel-díjat. Még Word-dokumentumot se. Egyelőre.
4. Ne izgulj, ha még nem tudod, mit akarsz mondani.
   Senki nem tudja a legelején. Ezért hívják folyamatnak. Az írás közben fogod megérteni, mit is gondolsz a témáról valójában.
5. Ne másolj másokat – de inspirálódni ér.
   Ülj be egy TDK-s előadásra. Ha azt mondod utána: „Én ezt jobban el tudnám mondani” – gratulálok, elkezdted.
6. A jó témavezető nem félelmetes, csak foglalt.
   Keress olyat, akinek mersz butaságot mondani. Mert fogsz. És jó esetben ő segít abból valami értelmeset csinálni. Érdemes időben felkeresni a megfelelő mentort.
7. Az első verziód lehet pocsék. Sőt: legyen az.
   Az a dolga, hogy létezzen. A második már kevésbé lesz pocsék. A harmadiknál pedig elkezdesz hinni magadban.

+1 BÓNUSZ: Akkor is vágj bele, ha most még nem érzed késznek magad.
Mert nem leszel az. De a TDK nem a kész emberek sportja, hanem azoké, akiknek van egy kérdésük, és elég bátorságuk, hogy elinduljanak vele.

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor valószínűleg már ott motoszkál benned valami.
Ne várj a tökéletes pillanatra – írj egy mondatot. Aztán még egyet.
És ha kérdésed van, kérdezz.
Ha tévedsz, tanulsz.
Ha megírod, megtörténik.
És ha elmondod – akkor már tényleg a tiéd.
Nem biztos, hogy nyersz. Nem biztos, hogy hibátlanul adsz elő. Lehet, hogy félrecsúszik egy dia, vagy nem jön ki a mondat, amit három napig egyfolytában gyakoroltál.
De ha valaki majd odalép, és azt mondja: „Ez érdekes volt. Köszönöm, hogy elmondtad.” – akkor már megérte.

És ha most azt gondolod, hogy „lehet, hogy én is megpróbálom”, akkor csak annyit mondok: HAJRÁ!

(És így keveredsz bele egy tudományos versenybe úgy, hogy észre sem veszed. Amúgy…Ebből TDK-dolgozatot kéne csinálni…)