A nyúlüregben

Benyovszky Adél tollából

Tami kishíján elcsúszott valamin, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a cipősszekrényben – Kukori és Kotkoda nézett vele farkasszemet egy otthon, „feketén” másolt dévédé tokjáról. A nappali padlója is régi, poros dévédékkel volt beterítve. Szándékosan becsapta az ajtót, hogy felhívja magára a nővére figyelmét, de az meg sem rezzent, utoljára a ciki gyerekkori bilin ülős képein látta ennyire összpontosítani. De azt csak így magunk között. Tami értetlenül meredt a képernyőre, ahol éppen egy sárga macska cikázott egy hatalmas paradicsomon… pontosabban valamilyen beazonosíthatatlan kerekded zöldségen.

– Mégis mi ez, és mit szívott, aki kitalálta?

– Jamie és a csodalámpa! – vágta rá Andi, egyfajta Hát ez nem egyértelmű?-arckifejezéssel.

– Aha…

– Nem emlékszel?

Valószínűleg, amikor te ezt nézted, én még csak az anyatejet böfögtem fel – gondolta Tami és megvonta a vállát. A szülei neki már nem nyomatták annyira a saját gyerekkori kedvenceiket, volt, hogy bekapcsolták a Minimaxot, aztán jól van. Andi néha mintha elfelejtette volna, hogy nem együtt nőttek fel, hisz majdnem tíz év volt köztük. Árnyékként követte a nővérét, hogy legózzon vele, de őt akkor már más sem érdekelte, mint hogy kiöntse a szívét a Hannah Montanás naplójába. Tami azért megadóan leereszkedett mellé a kanapéra.

– Ez a macska visszafele beszél? Nagyon creepy az egész… kicsit olyan, mint az Alice Csodaországban. Már csak egy nyúl hiányzik…

Kell a macskának halacska, kell a halacskának macska? Akarom mondani: tapsi füleimre, villás bajuszomra, mindjárt elkésem! Húsvétra kapott fehér nyuszijuknak több neve volt, mint Bencze Virág kutyájának, Tami mindenesetre Zsebinek szólította, mert meg volt róla győződve, hogy egyszer rajtakapja, amint órát húz elő a mellényzsebéből. Bár dicséretes méretű lyukakat rágott a szőnyegbe, szegény csak a halálakor tapasztalhatta meg, milyen is az az igazi nyúlüreg. Ott van eltemetve a parkoló melletti hársfasornál.

– Minthogy… a gyerek lecsúszik egy csúszdán és eljut ebbe a világba, ahol mindenki totál kattant…

Andi nem figyelt rá.

– Kihúzogattam a dobozokat az ágyam alól, és annyi mindent találtam… a buzsírkáim, egy csomó rajz, meg ezek a dévédék… és hát kicsit lementem egy ilyen rabbit hole-on… –magyarázta merengve, furcsán csillogó szemmel. Tami kutatva nézett a nővérére. Nem volt az a nosztalgikus típus, vagy olyasvalaki, aki kötődik a tárgyakhoz. Biztos volt benne, hogy mire hazaér, kongani fog az ürességtől minden, és a régi cuccok áldozatul esnek Andi kidobálómániájának, lelkifurdalás nélkül leszaggatja a falról még a megsárgult One Direction- és Twilight-posztereket is.

Szükség volt már erre a cserére. Tami mostanra szó szerint kinőtte az aprócska szobáját. Néha úgy érezte magát, mint Alice, amikor ki kellett lógatnia a karját a ház ablakán, hogy elférjen. Tavaly mintha tíz centit nőtt volna egyik pillanatról a másikra, a tükörből egy ismeretlen csupakéz-csupaláb valaki nézett vissza rá. Most is akaratlanul előregörnyedt, hogy kevésbé tűnjön magasnak.

Andi mélyet sóhajtott.

– Tudod… – kezdte bizonytalanul – eddig nagyon örültem, hogy végre kiköltözhetek, de most, hogy konkrétan itt van előttem… nem is tudom…

Tami elgondolkozva babrált a pulcsija madzagjával. Andi az utóbbi időben alig járt haza, tulajdonképpen rég nem lakik itt igazán… de furcsa lesz, ha a Szent Johanna Gimi rongyosra olvasott példányai és azzal együtt a nővére gyerek- és tinédzser önmaga végleg eltűnik a házból.

– Mit szólnál, ha ez lenne a következő? – vette kezébe Tami a mellette heverő Barbie és a három muskétást, és közelebb húzódott Andihoz. – Mindig odalopództam, mikor nézted, pedig anyu azt mondta, hogy ilyenkor nekem már lassan aludni kéne…

– Tudom. El lehet azt felejteni, mikor gyakorlatilag megkopasztottál egy tyúkot, aztán meg elcsórtad a papa kalapját és abban masíroztál? – Andi annyira nevetett, hogy a szemét törölgette, és Tami sem tudott sokáig ellenállni. Zuhantak lefelé a nyúlüregen, vissza oda, ahol még hercegnők és muskétások voltak. Tutálibe málibe. Ha az egy általán egy hely.

Sukola Eszter novellája

A nyúlüregben nincsenek falak. A bársonysötétségbe alagutakat rajzol a képzelet. Minden árnyas folyosó szinte hívogató, mint egy puha ölelés. Mint egy örök éjszaka. A valóság pereméről még beszűrődik néhány hang. Tompa dudaszó, fékcsikorgás, kiáltás. Az ő nevét kiáltják. Egyre sürgetőbben, egyre távolabbról, miközben ő csak zuhan, zuhan a tudatlanság irgalmas kútjába. Körülötte szikrák villannak fel, majd hunynak ki. Évek rohannak el, és pillanatok torpannak meg.

Mindig úgy gondolta, az emberek túlmisztifikálják a halált. Ha úgy tetszik, romantizálják. Ében palástba öltöztetik, kaszát nyomnak a kezébe, aztán felruházzák csupa jelentőségteljes momentummal, mint az elrebegett utolsó szavak, vagy a későn érkező megvilágosodás az élet értelméről. Vajon mit érezhet az, aki látja? Mire gondolhat utoljára? Ami azt illeti, ő nem gondolt semmire. Illetve de, egy határozott „bazdmeg” jutott eszébe, ahogy észrevette a kamiont a kanyarban. Talán még kimondani is volt ideje, de ebben már nem biztos. Hát, ennyit a híres utolsó szavakról. Mégis, valahol keserédes megnyugvással tölti el, hogy ennyi volt az egész. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedik, az üreg tágulni kezd körülötte. Érzi, közeledik a földetérés pillanata. Teste könnyed, mint egy tollpihe, lába alatt lassan tapinthatóvá válik a talaj. Egy félhomályos barlangban találja magát. Körülötte pislákoló lámpások, elveszettnek hitt játékok, kósza szentjánosbogarak keringenek. Tekintete egy magányos fűzfán állapodik meg, aminek ágai egy rég elfeledett dallamra lengedeznek. Ismeri már a járást. Amint bizonytalan léptekkel megindul, tudja, ki fog várni rá. Az ágak könnyedén kitérnek az útjából, mögöttük pedig ott ül ő, horgolt kabátkában, csengettyűvel a nyakában.

A legjobb barátja, Daisy. Élete egyetlen nyuszija.

Ismerős illata végtelen megnyugvással tölti el, ahogy karjába kapja és szívéhez szorítja. Selymes bundája könnyedén siklik át ujjai között, mint az emlékek.

Apró, rózsaszín orra megremeg, ahogy megszólal:

– Régóta várok rád.

Mindig is így képzelte el Daisy hangját. Halk és szelíd, mint a szófogadó gyerekeké, mégis van benne valami időtlen. Leül mellé a fűbe, mintha mindig is itt lett volna a helye. Hiszen tényleg itt volt. Minden egyes nap itt találkoztak. Sosem hagyták el egymást. Makacsul öleli a nyuszit, nem akarja megtörni a csendet. Daisy helyette is megteszi.

– Emlékszel, amikor utoljára játszottunk?

Nem…ilyen nem volt. Hiszen sosem ment el. Erősen szorítja össze a szemét, hogy ne tolakodjanak be a valótlan képek. Mindhiába. Napfényes tavaszi reggel. Fogócska a kertben. Daisy a fogó. Limonádé. Szomszéd néni. Nyitva a kapu. Daisy kiszalad. Dudaszó… Nem, ez nem történt meg. Hiszen mindennap együtt játszanak. Már húsz éve, hogy minden nap meglátogatja őt a fűzfánál…

A fűzfánál, ahová eltemették.

Ahogy egyre erősebben próbál a nyusziba kapaszkodni, puha bundája illékonyan átsiklik a kezén. Kabátkája frissen mosott, nem csúfítja vérfolt.

– Te nem vagy valódi – hangja megcsuklik, ahogy a kijelentés elhagyja a száját. Daisy bólint. Tekintetében nincs szánalom, csak szomorú, gyengéd együttérzés.

A sötétség sűrű füstként kúszik be a barlangba. Ahogy öleli a nyuszit, hűvös felismerés nehezedik a mellkasára. Nincsenek egyedül.

A barlang meghitt békéjét lassan megtölti valami.

Valami, ami nem evilági. Nem mozdul, csak figyel. Nem közeledik, csak jelen van. Nem szól, mégis hallják a hangját.

„Nem maradhatsz örökké.”

Tudja. Most már pontosan tudja, hogy ez nem a végső úticél. Csupán egy megálló. Egy látomás. Vékony fátyol a két szoba között. Merre menjen tovább?

Az árny lassan kilép a sarokból.

„Döntened kell. A békés álom vagy a fájdalmas ébredés?”

Döntenie kell. Gúzsba köti a rettegés és a sóvárgás. Maradhatna. Itt minden olyan derűs. Daisy illatos bundája, a lámpások aranyló fénye, a másik oldalon pedig a zord, keserű valóság, és a fűzfa, ami alatt már csak egy viharverte kis kereszt magasodik.

Az árny szelíden közeledik felé. Titkokból szőtt palástja alól kinyújtja csontos kezét. Daisy is így tesz.

„Válassz. Most még megteheted.”

Döntött.

Becsukja a szemét. Lassan kinyúl és megragadja az egyik kezet. Elindul.