Hadak útján – Szolnoki hadijáték az 1849 március 5- i szolnoki csata emlékére

A korhű egyenruhában csatabemutatót tartó hagyományőrzők nem számítanak újdonságnak nemzetközi szinten, mára már számos történelmi film, kiállítás létrehozásához kérnek fel hagyományőrzőket, mikor statisztának, mikor hozzáértő szakemberként. Ily módon a katonai hagyományőrzés már szerves részévé vált a kultúrának és a történelem bemutatásának. Az elmúlt évtizedekben egyre növekszik az 1848-49-es szabadságharc katonai hagyományőrzése is. A rendezvények sorából kiemelkedik a szolnoki hadijáték.

Történeti kitekintő

               Az 1848. március 15-i forradalom és az áprilisi törvények nyomán megkezdődött a honvédalakulatok kiállítása. Egy hadsereg felállítása költséges, hosszú időn keresztül tartó folyamat. Az első csapatok felállításuk után a délvidéki szerb és horvát felkelők elleni harcban kerültek bevetésre. Az első jelentősebb reguláris erőkkel való összecsapásra a pákozd-sukorói csatában került sor. Ez fényes győzelemmel zárult, azonban a schwechati csatavesztés okán a magyar haderő védekezése szorult. 

Miután a győri állásokat kénytelenek voltak feladni, a telet folyamatos visszavonulás, csatavesztések sorozata, a császári seregek feltartóztatására, lassítására való törekvés és a csapatok felállítása jellemzi. A Tisza-Maros vonalon felállt honvédseregek ellentámadása 1849. február végén indult meg. 

Ugyan ez Kápolnánál még döntetlen kimenetelű ütközetet jelentett, azonban az elterelő célú szolnoki támadást nem fújták le, március 5-én sor került a csatára a Damjanich János és Vécsey Károly vezérőrnagyok által vezetett honvéd, valamint az Ottinger Ferenc és Leopold Karger vezette császári seregek között. 

A jelentős magyar túlerő meghozta az eredményét, az összecsapás magyar győzelemmel végződött. Ugyan a megszerzett puszta stratégiai előny nem volt jelentős, azonban nagy mértékű morális támogatást nyújtott a később megindult tavaszi hadjárathoz, hiszen ez volt az első jelentősebb siker a pákozdi és ozorai győzelmek óta a főhadszíntéren. 

„Kis szakmai” kitekintés[i]

               Egészen a 19. század végéig az általánosan elterjedt hadrendi felállásra a vonalakba való felfejlődés volt jellemző, ezért is nevezik ezt vonalharcászatnak. Erre a korabeli, elöltöltő, huzagolatlan lőfegyverek pontatlansága miatt volt szükség, ugyanis így növelhető volt a tűzerő, valamint még mindig gyakoriak voltak főképp a nagy tömegekben végrehajtott gyalogos szuronyrohamok. A korabeli muskéták hossza nagyjából 170 cm volt, a cső vége körül felfogatott 30-40 cm-es háromélű döfőszuronnyal így egy 200 cm feletti döfőfegyvert kaptak a katonák kezükbe. Ezt nemcsak a gyalogság és tüzérség, hanem a lovasság elleni közelharcban is lehetett használni. 

               A vonalak általában 3-as mélységűek voltak – hazai hagyományőrzésben a létszám miatt főként 2-es –, nevezzük ezt háromsoros vonalnak is. Az alakulat megtartása végett a csapatok tömött sorokban, egymáson szorosan álltak – korabeli szaknyelvvel élve a vállak szendén összeérnek, ami igazándiból a könyökök összeérését jelenti –, a mozgásokat dobütemre való meneteléssel végezték. A konkrét mozgásokat most nem részletezzük.

               Az osztott hadrendbeli – másképpen lánc – harcászat azt jelentette, hogy az alakulatot, vagy egy részét háromfős láncszemekbe osztották fel, amelyek szellősen, megadott távolságra álltak fel egymástól. Ezt általában az ellenfél zargatására, elővédharcra, felderítésre használták. Ennek ismerete a honvéd sorgyalogság számára fontos volt, hiszen nem rendelkeztek kellő mennyiségű könnyűgyalogos alakulattal.

               A kartács gyakorlatilag kisebb méretű, nagyszámú ágyúgolyó egyszerre való betöltését majd kilövését jelenti, mely gyakorlatilag egy nagyméretű sörétes lövedék módjára okoz jelentős pusztítást a célpontot jelentő alakulatokban. Egy hátránya, hogy a lőtávolság lecsökken. Gyakorlatilag ennek az utóda a későbbi srapnellel töltött gránátok alkalmazása.

               A gyalogsági négyszög több zászlóalj közös formációja a lovasság ellen való védekezésre. Az alakzat minden oldalról zárt, így a lovas alakulatok nem képesek sem hátba, sem oldalba kapni a gyalogságot. Belsejében állnak a tisztek, zászlósok, dobosok. A hatékonyságát szemléltetendő, Waterloonál Ney több ezer lovassal rohamozta az ellenséges gyalogsági négyszögeket, folyamatosan, több alkalommal is, mégsem jártak sikerrel. Ha nem volt kellő számú gyalogos egymás közelében, vagy hirtelen kellet védekező alakzatot felvenni, akkor tömbbe, esetleg gomolyba rendezték az alakulatot.

               A vértesek nevüket vértjükről kapták, elsődleges fegyverük pallos volt. A császári seregekben jellemzően morva toborzásúak voltak. A korabeli nehézlovasság egyik képviselői. Magyar törekvések is voltak vértesek kiállítására, azonban ez idő- és pénzbeli hiány miatt nem valósult meg.

               A jobb - és balszárnyat az alapján állapítjuk meg, hogy „arccal” merre állnak fel a terv szerint a csapatok. A sereg közepe az úgynevezett centrum.

               A hadijáték napja

               Az emlékcsatára március 7-én – a bevett szokás szerint mindig a március 5-éhez legközelebbi szombaton zajlik a hadijáték – került sor Szolnokon a Tisza balpartján, a Tiszavirág híd szomszédságában. A délelőtt a csapatok beérkezésével és gyakorlással telt. Ekkorra már ismert volt a hadijáték terve, így az is, hogy mely csapatok fognak együtt mozogni az emlékcsata folyamán. A magyar balszárnyat a szegedi és békés vármegyei honvéd, egy nemzetőr, valamint a Wysocki légió alakulata alkotta – ezek mindegyike gyalogsággal képviseltette magát. A csapatok tisztjeivel együttműködve a vezetésemmel alapvető fegyverhasználattal, csapatszintű vonalban való mozgásokkal – mint arcjárat, kanyarodások, húzódások – foglalkoztunk. Ezt ebédszünet követte. Délután a csapatok egy része koszorúzáson és megemlékezésen vett részt, közöttük a Wysocki légió is. Így enyhén megfogyatkozva ebéd után újabb fegyverhasználati és vonalmozgásban való gyakorlásra került sor. A területi adottságok miatt ugyan nem volt biztos, hogy szükséges lesz, viszont gyorstalpaló szinten átvettük az osztott hadrendbeli harcászatot, az úgynevezett láncalakítást is. Ekkor még sor került egy csata előtti félórás pihenőre.

A csatát közvetlenül megelőzve sor került a rezesbanda által kísért díszszemlére, melynek során a szolnoki helikopterbázis parancsnoka megtekintette a felálló hagyományőrző csapatokat, majd engedélyezte a hadijáték megkezdését. Ez inkább szimbolikus, mint technikai, jogi jellegű procedúra. Azért maradt meg néhány helyen mind a mai napig, mert régen is, amikor nem hirtelen kialakult csatákra került sor, az összecsapás előtt a parancsnokok megszemlélték csapataikat. Ezután megtörtént a csapatok felállítási helyükre való vonulása, elkezdődött a csata.

A hadijáték lefolyása[i]

               A csata nyitányában a magyar seregek[ii] balszárnya oszlopban vonult fel, majd vonalba fejlődött, majd rövid tűzharc után megfutamította a császári seregek előretolt tábori ütegét – egy üteg több lövegből, valamint jelentős számú személyzetből állt, azonban a hadijátékokon, lévén hagyományőrzésről és nem valódi katonaságról beszélünk, itthon általában egy löveg jelenít meg egy üteget – védelmező alakulatot. A tüzérségi állást elfoglalta, az ellenség tüzéreit fogságba ejtette, a velük felvonuló tüzérek számára a löveget a császári csapatok felé kezdték befordítani, hogy az bevethetővé váljon. Itt sajnos a magyar oldal taktikai hibát vétett, ugyanis a balszárny vonalát a tüzérségi állástól hátrébb állította fel, így a tüzérek a lövegek megfordítása előtt védtelenek voltak, ugyanis ebben a helyzetben még nem tudtak a beérő támadások felfogására, lassítására alkalmas kartácstüzet bevetni. 

Ezt a császári erők ki is használták, vérteseket vezényeltek a felálló tüzérség és a magyar balszárny ellen. A gyalogság időben kialakított gomolya ezt azonban sikeresen felfogta, a tüzérek az alakzat belsejébe menekültek, így a lovasság nem érte el őket. Hogy a lovassági nyomást feloldják, a magyar huszárok megrohamozták a gomollyal hadakozó császári lovasságot. Időközben a császári jobbszárny gyalogsága közelebb vonult, a vértesek visszavonulása után azonban felvette velük a tűzharcot a magyar balszárny gyalogsága, a löveget közben a tüzérek befordították, megkezdték a császáriak ágyúzását – a tüzérségi lövegeknek több fajtája létezik, itt csak ágyúk kerültek bevetésre. Az így kialakult nyomás visszább szorította az ellenséges jobbszárnyat.

Közben felfejlődött a magyar centrum és jobbszárny is, nagyjából a balszárny vonalában. A tüzérség is felvette állásait, megkezdődött az ellenfelek között egymás kölcsönös, folyamatos lövetése. A gránátok becsapódását a „harctéren” elhelyezett pirotechnikai töltetek felrobbantása szemléltette. 

A jobbszárny honvéd erőinek egy része láncba bontakozva folytatott a tisza-parti bozótosban és fák között elővédharcot, összecsapva a császári könnyűgyalogsággal. A bozót és a folyó közelsége miatt egyik oldal sem küldött be lovasságot az ellenfél támadására. Nemsokára a jobbszárny láncát visszarendelték az alakzatba. 

Innentől a magyar gyalogság a tüzérségi és a lovassági támogatással megsegítve lépcsőzetesen nyomult előre, az előrenyomulás közben a szárnyakat egy vonalba hozva. 

A balszárnyon ezt a császári gyalogság jobbszárnya kezdetben még szuronyrohamokkal próbálta feltartóztatni. Folyamatosak voltak a két szárny közötti sortüzek. A vértesek is próbálták segíteni a balszárny feltartóztatását. Mindösszesen nagyjából négyszer-ötször rohamoztak, ebből kettő kis híján sikerrel, a magyar csapatok szétzilálásával járt, ugyanis azok a császári jobbszárnnyal küzdve az utolsó pillanatban rendeződtek gomolyba, azonban így is sikerült a rohamokat felfogni. A vértesek működését a huszárok folyamatosan nehezítették, hol külön összecsapva, hol a támadott gyalogságot felmentve. 

Ezen az oldalon a magyar gyalogság idővel átvette a kezdeményezést, a támadásra készülő, vagy éppen csak közeledő császári gyalogságba belerohamozott, hátrább és hátrább vetve az ellenség vonalát. 

Az előrenyomulást sem centrumban, sem a jobbszárnyon nem tudták a császári erők érdemben megállítani, a Tiszavirághíd lábának vonalában beért a végső roham. A császári erőket a magyar oldal szétzilálta, a tüzérségi állásokat elfoglalta. A magyar balszárny már a győzelmet ünnepelve éljenzett, amikor a jobbszárny még az utolsó közelharci összecsapást vívta. Ebbe a balszárny már érdemben nem tudott beavatkozni, eredeti alakzatába már csak a csata végső lezárulásával, azaz a jobbszárnyon folyó harcok megszűnésével rendeződött vissza. Így tett a centrum, végül a jobbszárny is. 

A nap vége

A csapatok felálltak a díszszemle során elfoglalt helyükre, majd egy záróünnepség keretében díszelegtek a közönségnek, a szolnoki egyesület pedig zászlószalagot – ezt már a korszakban is osztották, a zászlóalj elismeréseként – vett át a város vezetőségétől. A program a csapatok díszmenetével, a csatatérről való rendezett levonulásával zárult délután öt óra után valamennyivel.

A levonulást követően a parancsnokok megköszönték csapataiknak a csatában nyújtott teljesítményt, a derekas helytállást. Ezután már csak a fegyverek tisztítása, a felszerelés elpakolása és a hazautazás következett.

[1] Ez a rész a későbbiekben a cikkben alkalmazott katonai szakkifejezések magyarázatára, a formációk leírására szolgál. Ez a rész a kellő ismeretek birtokában nyugodtan átugorható.

[1] Fontos megjegyeznünk, hogy a következő leírás nem magára az 1849. március 5-i csatára, hanem az idei hadijátékra vonatkozik, ebből kifolyólag a leírt események nem tükrözik az eredeti harcokat

[1] Ugyan a honvédség alapvetően soknemzetiségű volt, ahogy a nemzetőr csapatok is, a Wysocki légió katonái pedig főként lengyelek voltak, a bevett szokás szerint magyarként hivatkozunk a csapatokra, minthogy Magyarország szolgálatában álltak.