Hadak útján – Csatangolás a Görgei-alagúthoz

Út Körmöcbányáig

Péntek reggel 7:20, még öt percet heverészem, közben átgondolom az egész napot, az utamat. Végtére felkelek. Póló, vastag zokni, bélelt nadrág, bakancs, vadászkardigán, túrakabát. Oldalamon fényképezőgép és laptop táskáikban, esernyő. A biztonság kedvéért zsebembe csúsztatva kesztyűm. Megindulok. Egyszer még visszafordulok ellenőrizni, hogy a fényképezőgép új akkumulátorait eltettem-e. E kis közjáték után kibaktatok a kollégium épületéből a villamoshoz. Pár perc múlva érkezik. Az állomáson még van időm két muffinra – ez szerény reggelim . 7:57-kor befut a Bratislava-Vinohrady állomásra az Urpín gyors, irány Besztercebánya – mint utólag kiderült, tévesen . Próbálok aludni, de ezt a régibb gyorsvonati kocsi ülése próbálkozik akadályozni. Pozsonytól való távolodásunk a hó-latyak-sár átmenet egyre előrehaladottabb fázisai jelzik, mikor néha-néha kinyitom szememet. Nem kis távolság, sok megálló. A ZSSK nem árul zsákbamacskát, a menetidő 3 óra 30 perc. Leszállásom után nézek rá, hogy pontosan hogyan is jutok el úticélomhoz. Rövidebb keresgélés után ér a felismerés, hogy bizony nem jó helyen vagyok, ugyanis az alagutat Körmöcbányáról tudom könnyebben megközelíteni, innen nem is találok útvonalat. Megveszem jegyemet Garamszentkeresztre. Egy órát várok a vonatra, majd kigördülünk. Garamszentkereszten buszra szállok. A tájra jellemzőek az eddigiek, olvadt hó, sár és állóvíz keveréke borítja. Kisebb településeken visz az út, míg elérjük a körmöcbányai autóbuszállomást az óváros tövében. Nem kell sokra gondolni ezalatt, négy-öt buszmegálló sorban egymás után egy járdaszigeten és egy pavilon, mögötte patak. Itt lenne hát a híres pénzverő és egykori bányaváros.

Föl az alagúthoz

 Busz a hegyre csak reggel megy, taxit hívok. A 12 kilométeres távot viszonylag gyorsan megtesszük, keresztülvágva magunkat a völgyeken és az erdőn, föl a kanyargós hegyi úton, fokozatosan rajzolódik ki a Körmöci-hegység, ahogy egyre magasabbra jutunk. Ez a terület már nem szerves része a településnek, ahhoz inkább csak közigazgatásilag tartozik. A hegyekben síparadicsom működik, a parkolójánál tovább a hibrid Toyota SUV nem tud haladni, úgyhogy itt kiszállok, gyalog folytatom az utam. A homo sapiens sapiens „modernicus turisticus” jó barátja, a Google Maps helyett egy túraösvény jelölést követek – a tény, hogy ez nem túra, hanem síútvonalat jelöl, már csak a képek megtekintésekor tűnik fel . 

Ennek az eredménye húszperces bolyongás lett síútvonalakon is haladva, a le nem taposott részeken húsz-harminc centiméteres, ropogó hóban.

Végtére is visszajutok a követendő ösvényre, ahol újabb útjelzést találok. 

Rákérdezek a kölcsönzőben, hogy jó fele megyek-e, mondják, igen, de messze van az alagút – a tábla szerint húsz perc. Nem baj, ha már lassan hét és fél órája úton vagyok, most már nem fordulok vissza. Nagyjából 1100 méteres tengerszint feletti magasság környékén vagyok, úgyhogy itt már nincsen latyak, csak az úton, a hőmérséklet nagyjából mínusz 2-3 fok lehet érzetre, kesztyű és sapka nélkül is tökéletesen elviselhető. A fák között, a hegyoldalban letaposott havon haladok – nyáron itt hegyi út lehet a szélessége alapján, a térkép szerint ez a Partizánska dolina –, míg el nem érem a felvonó környékét. A téli szezonban itt lesikló szakasz üzemel a síelők számára, rövid megfontolás után inkább úgy döntök, hogy a szélén haladva megkerülöm. Ez azt jelentette, hogy nagyjából száz métert kellett a meredek lejtőn fölfelé caplatnom a helyenként lábszárközépig érő hóban. Ha már úgy is felmentem, megörökítettem a kilátást. A hegygerinc ellenoldala irányában, kelet felé terül el Besztercebánya. Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a légvonalban egymáshoz ily közel eső területeket mekkora mértékben választják el egymástól a hegyek. Alföldiként ahhoz vagyok szokva, hogy két fontosabb település között utat húzunk, ez itt nem mindig kivitelezhető. Minthogy sikeresen felértem, most a fenti melegedőt megkerülve leereszkedem a pálya szélén, néha meg-megcsúszva, közben elhaladok egy másik ösvény nyílása mellett is. 

Az eredeti utam vonalában haladok tovább. Nemsokára elérek egy leágazást. Feltételezésem szerint ez a másik ösvény vége lehet. Kisvártatva útkereszteződéshez érkezem, mely hirdeti, hogy úticélom nagyjából 200 méterre és öt percre van. 

Közben a telefonom akkumulátora már 64 százalékra merült, az útközbeni fényképezéstől és térképnézegetéstől. Nyilván hatással volt a hideg idő is. Még egy kis caplatás, néhány síelő és megérkezem. 

Kis hadtörténeti kitekintő

Az 1848 szeptember 29-i pákozdi és október 7-i ozorai győzelemmel gyakorlatilag megnyílt a háború. A hadműveleteknek ezen szakaszát végül a schwechati vereség jelentette. Csak idő kérdése volt, hogy mikor lendülnek a Windisch-Grätz herceg, császári-királyi tábornagy által vezetett seregek támadásba. Az eredeti terv szerint Győrött lett volna szükséges útját állni és döntő csatát kikényszeríteni, azonban a sáncok a rendelkezésre álló erőkhöz képest túlméretezettek, megfelelően nem védhetőek voltak, így ezt a lehetőséget el kellett vetni. Ennek végeredményében magát Pestet és Budát is fel kellett adni, amit így Windisch-Grätz elfoglalt – ekkor költözik át a kormányzat Debrecenbe .

Görgei Artúrt nevezték ki a feldunai hadsereg parancsnokává. Felvidéki – téli – hadjáratának célja az volt, hogy magával vonja a császári erőket, ezáltal tehermentesítve a magyar csapatokat ( lásd, Komárom ), fenyegesse a felvidéken tartózkodó ellenséges erőket ( például Schlick hadteste ), valamint, hogy a bányavárosokból – Körmöcbánya, Selmecbánya stb. – a vagyont kimentse, mindez által támogatva a magyar honvédség csapatainak előkészületeit. Ne feledjük, a Tiszánál állt fel a védvonal, a Tiszántúlon zajlott a gyülekezés a nagy hadjáratra a császáriak kisöprése céljából – ez lesz később a tavaszi hadjárat, de ez nem tárgykörünk e cikkben .

Az alagútnál

A nyugati bejárattal szemben pihenőhely, most kívül-belül hóval fedve. Telefonommal is készítek néhány képet, a fényképező akkumulátorait kímélendő. 

Bemegyek az alagútba. Áthaladva átjár egy különös borzongás. 177 éve, a sokszor hiányos felszerelésű, kutyafuttában néhány hét alatt kiképzett, gyakorlatilag a fronton katonává vált legények is itt haladtak át, a hiányos ellátmánytól, a fagyos téltől – ne feledjük, akkoriban jellemzően hidegebb volt – és az őket üldöző császári hadaktól szorongatva, hogy aztán a hóval borított hegyvidékeken kelet felé haladjanak tovább, hogy a Tisza vonalánál egyesülhessenek társaikkal. Álljon itt Görgei Artúr vegyész, honvéd tábornok Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című művének ide vonatkozó része.

„Beteljesült tehát, amitől tartottam: az Aulich-hadosztály egyesülése a többi hadosztállyal a Garam völgyében vezető országúton lehetetlenné vált …Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is. Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember.

A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz. Hogy ezt a már csak meredek volta miatt is nehezen járható utat legalább az utóbbi kínos megszakítás nélkül lehessen használni: valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő múltával azonban ez a kis alagút részben megint beomlott. Ezt kellett tehát kitakarítanunk és tetemesen kibővítenünk, hogy ágyúkkal is járható legyen. Január 24-ére elkészültünk, s a rá következő éjjel az Aulich-hadosztály csapatai szerencsésen át is vonultak az alagúton,- ámbár kimondhatatlan erőfeszítésekkel.”

A túloldalon – tehát a keleti szájon – kiérve elterül előttem Besztercebánya városa. Vajon az egyszerű katonalegényeket is ilyen lenyűgözöttség járta át, vagy csak pusztán örültek, hogy egyelőre úgy tűnt, megmenekültek Ezt nem tudhatom, de az bizonyos, hogy az alagút nélkül a művelet nem lehetett volna kivitelezhető. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megpróbáltam följutni az alagút feletti gerincre, azonban egy-másfél méterrel még négykézláb is megcsúsztam a völgy irányába úgy egy-két métert. A tenyeremmel éreztem, hogy a tíz-húsz centiméteres hó alatt jég borítja a talajt. Kisebb-nagyobb csúszásokkal lejutottam újra a keleti szájhoz. Két tábla is található mellette, az egyik újabb, a másik régebbi. Az első tábla inkább az építését – Thurzó-Fugger rézvállalat által a 15.-16. század fordulóján – valamint a környékbeli bányászatot, azon belül is a Thurzó-Fugger rézvállalat működését taglalja, míg a második olyan történelmi eseményeket idéz fel az alagút kapcsán, mint a későbbi II. József átkelése, az 1848-49-es szabadságharc alatti használata, vagy a szlovák nemzeti felkelésben betöltött szerepe, valamint az ötvenes években leromlott alagút helyrehozatala. Készítek még néhány képet az elterülő völgyről, az alagútról, az alagútból, a kibontakozó tájról, majd visszaindulok. 

Úton a vasútállomáshoz

Több síelő is elhalad mellettem. Mivel a fényképező akkumulátorai a hideg ellenére is működőképesek, sorban készítem el az odavezető út mobilos képeinek jobb minőségű változatát. Nem sokkal az útkereszteződés után feltűnik egy „Historický nápis” – „történelmi felirat” – szövegű tábla. Két perc gondolkodás után a megörökítése mellett döntök. Két tábla, egy magyar, egy szlovák nyelven. 

A magyar nyelvű az Aulich Lajos vezetésével végrehajtott manővernek állít emléket, ennek fordítása a szlovák párja. Ezután tovább megyek. A cikk elején említett elágazásnál megkérdezek egy síelőt, hogy arra vezet-e a rácsatlakozó ösvény, amerre menni szeretnék – a felvonóhoz –, és mivel igent mond, erre megyek. A 34 százalékos töltöttségen lévő mobilom ekkor dönt a leállítása mellett. A szerpentin egy pontján még megszemlélem a tájat és a hegygerincet, majd tovább haladva elérem a lesiklópályát.

Nem síel senki, így fölösleges volt a kerülő. Haránt irányban átvágok a pályán – ekkor találkozom saját, korábbi lábnyomaimmal is –, majd a Partizánska dolina nyomán visszajutok a parkolóhoz. Itt utolsó lehetőségként az utazók kedvelt módszeréhez folyamodom, bekapcsolom a laptopom, hogy arról töltsem mobilom, azonban a hideg miatt a laptopom is lemerült. Mivel gyalogszerrel nem érhetném el a vonatot, stoppolok. Pont ekkor indul el a síreszortból egy síelő pár autójával, felvesznek, kivisznek a vonathoz. Útközben valamennyit elbeszélgetünk. Szóba kerül a magazin, Körmöcbánya térségének jelenje és múltja, ott -tartózkodásom célja. Még az induláskor föltettük tölteni az autójukban a telefonomat. A Szkalkáról – itt található a síreszort és az alagút is – a vasútállomásra való út a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy először lemegyünk az autóbuszállomáshoz, majd onnan a városban kanyargó hegyi úton föl a hegyoldalban lévő állomáshoz. Kiszálláskor még egyszer megköszönöm nekik kedvességüket – stoppoltam már máskor is, több-kevesebb sikerrel, úgyhogy ilyenkor mindig elfog a hála –, végül elköszönünk. 

Várakozás a vonatra, majd irány Pozsony és a kollégium

A körmöcbányai vasútállomás nem nagy, sőt, kifejezetten kicsi, pusztán néhány vágány az egész. Az állomásépületben van váró is, de egyik részében büfé-kocsma működik.

Itt egy kis rágcsálnivalót elmajszolok, egy teát megiszom, és a lobogó tüzű kis kályha üveges ajtaja előtt állva és guggolva átmelegítem, megszárítom izzadt és áthűlt tagjaim. Időközben kisebb társaság gyűlik össze, a pultos fiú – középiskolás lehet – szorgosan szolgálja ki őket. A gyülekezés oka a finn-kanadai jégkorong mérkőzés, ezt tekintik meg közösen a televízión. 18:14-kor elbúcsúzom tőlük és kimegyek a második vágányhoz, ahová 18:17-kor fut be vonatom Zólyom felől, hogy egy perc múlva Felsőstubnya – Horná Štubňa – felé magunk mögött és alatt hagyjuk Körmöcbányát. Felsőstubnyán átszállok a Ruttkára – Vrútky – tartó vonatra. Útközben megjelenik két kutyás rendőr. Én telefonálok és a radiátoron szárítom, melegítem az ázott zoknis lábaim, nem zavartatom magam. Ruttkáról még átutazom Zsolnára, ahonnan kicsit lekésve az eredeti 20 óra 33 perces időpontot megindulunk a főváros felé, én megkezdem a cikkem írását. 

A 201 km-es távolság folyamatosan fogy, én pedig – szinte elkerülhetetlenül – azon kezdek gondolkodni, hogy az mind szép és jó, hogy egész nap utaztam, és ezért elfáradtam, viszont én ennek nagy részét kényelemben töltöttem. Azok a fiatal bakák napi több tíz kilométert tettek meg sokkal rosszabb körülmények között, mint én – pedig nekem sem volt objektíve könnyű dolgom –, javarészt önkéntes állományúként, csak azért, hogy később tovább küzdhessenek. Bár a szabadságharcot végül leverték, azonban  úgy hiszem , mégsem volt hiábavaló a zord hegyvidéken való áttörés. Katonáink az olyan manőverekkel, mint az általunk is taglalt átkelés, vagy a branyiszkói győztes ütközet – mely megnyerése nagyban köszönhető az egyébként szlovák származású Erdősi Imre tábori lelkész halált megvető bátorsággal párosított buzdításának (lévén maga vezette a rohamot) és a frissen harcba hozott, főként szlovák ajkú önkéntesek bátorságának és helytállásának – kivívták a magyar honvédek, virtus, találékonyság tiszteletét. Nekik hála tovább folyhatott történelmünk egyik, ha nem a legfényesebb időszaka és harca, ami által a későbbiekben – értjük most ez alatt az 1860as éveket – jobb alkupozícióhoz jutott az ország.. 

Tulajdonképpen milyen érdekes, hogy a magunk apró-cseprő gondjaihoz, nehézségeihez képest mekkora az, hogy a már eleve télen, hóban, fagyban  megtett út után szélesítsék ki, tisztítsák meg az alagutat. Mi sem példázza jobban azt, hogy ha megvan kellő ész, erő és akarat, akkor nem sok földi dolog van, mely nem véghezvihető, megoldható, végrehajtható, sokszor csak utat kell találnunk. Talán ez lenne a lényeg egyéni létünkben is, hogy a problémákat ne mindig megkerülni akarjuk, hanem ahelyett, hogy hiábavalóan erőltetnénk magunkat problémahegyeink gerincére, vágjunk benne alagutat.

22:50 körül járunk. Nagyjából 5 perc késéssel befut a vonatom a pozsonyi fővasútállomásra. Trolira szállok, arról villamosra és 23:20 körül megérkezem a szobámba.

[1] A szakirodalom, valamint az internetes ismeretterjesztő irodalom föl s alá keveri akár egy cikkben is a Görgey és a Görgei alakot, mi viszont a második mellett tartjuk magunkat a beszámoló folyamán, tiszteletben tartva az egykori honvéd tábornok egyéni, polgári névhasználati igényét.