Üvöltő szelek új köntösben

Köd, eső és sóvárság. Az idei évben megjelent Üvöltő szelek Emerald Fennell rendezésében Emily Brontë 1847-es regényének új filmadaptációja.

Amikor bejelentették, hogy Fennell átdolgozza Emily Brontë 1847-es regényét filmre, a hír szinte felrobbantotta az internetet. Az első előzetesektől kezdve a rendező által hangsúlyozott szabadabb értelmezés és az erőteljes szexualitás is  felháborodást okozott, de egyben nagy kiváncsiságot is.

A történet alapjai maradtak a megszokottak. Catherine Earnshaw (Charlotte Mellington) a család szelesdombi birtokán tengődik, míg egy nap kiszámíthatatlan, iszákos apja (Martin Clunes) egy új „játékszerrel” állít haza, egy befogadott árva fiúval, Heathcliffel (Owen Cooper). A kis Cathy új partnere lesz a szabályszegésben és a ködös yorkshire-i mocsarakban való csatangolásban.

Ahogy együtt cseperednek fel, egymás iránti érzelmeik egyre nyilvánvalóbbá válnak, de az elfojtások és félreértések végül szétválasztják őket. Cathy (Margot Robbie) végül Fácánosmajor gazdag új tulajdonosához, Edgar Lintonhoz (Shazad Latif) megy feleségül. Az új élet fényűzése azonban nem pótolja Heathcliff hiányát, egészen addig, míg a férfi (Jacob Elordi) évekkel később vissza nem tér.

A film néhány szereplőt összemos, karaktereket von össze és új hangsúlyokat teremt. Cathy zsarnok bátyja és apja egyetlen, indulatos és függőségekkel küzdő apafigurává olvad, míg Nelly (Hong Chau) passzív megfigyelőből aktív, érzelmileg érintett szereplővé válik. Ezek a változtatások nem feltétlenül elvesznek, inkább árnyalják Cathy és Heathcliff kapcsolatának dinamikáját.

Számomra Fennell adaptációja egy egyenesebb tragikus románc irányába mozdul el. A Margot Robbie és Jacob Elordi közti kémia és feszültség nagyon tetszett, a „toxikus szerelmesekből ellenségek” dinamika pedig meglepően hűen jelenik meg a vásznon. A köztük lévő vágy és sóvárgás szinte tapintható, és ez közelebb áll Brontë világához, mint egy idealizált romantikus értelmezés.

A film legerősebb eleme kétségkívül a látványvilág. A díszletek és jelmezek túlzó, már-már fantáziadús esztétikája egyértelművé teszi, hogy nem történelmileg hiteles adaptációt látunk, hanem egy újraértelmezést. 

A modern zenei elemek, például Charli XCX dalai nem rombolják a hangulatot, inkább egy tudatos időbeli ellentmondtást erősítenek.

Az egyik dolog ami kifejezetten nem tetszett, az Heathcliff karakterének ábrázolása. Emily Brontë regényében a figura etnikai mássága fontos jelentésréteget hordoz, amely itt teljesen eltűnik, pedig ez a dimenzió lehetőséget adhatott volna arra, hogy Cathy és Heathcliff kapcsolatát egy még problematikusabb, hatalmi és társadalmi szempontból is terhelt viszonyként lássuk. Amikor Cathy arról beszél, hogy „tulajdonolja” Heathcliffet, mert az apja „megvette” neki,  egy nem fehér Heathcliff esetében sokkal erőteljesebb, zavarba ejtőbb jelentést kapott volna. Fontos kiemelnem, hogy a probléma nem a színészi játékkal, hanem a koncepcióval van, mert szerintem Jacob Elordi nagyon jól mutatta be a karakrert.

Hasonló pontatlanság figyelhető meg Cathy és Nelly karakterének ábrázolásában is. Cathy kegyetlensége, amely a regényben meghatározó vonás, itt háttérbe szorul. A film sokkal inkább esztétizálja a szenvedését. Ezzel szemben Nelly (Hong Chau) jóval kevesebb empátiát kap. A film inkább rideg és fenyegető irányba tolja el a karaktert, miközben az ő motivációi kevésbé egyértelműek. 

A befejezés szintén érdekes,  a történet egy rendkívül súlyos, feloldatlan ponton zárul, ami azok számára, akik nem ismerik az eredeti regényt, kifejezetten lezáratlan élményt nyújthat, így a film önmagában inkább egy befejezetlen tragédiának hat, miközben a történet valójában tovább folytatódik.

Mindezek ellenére, ha Emerald Fennell a történet második felét is feldolgozná egy folytatásban, az mindenképpen érdekes vállalkozás lenne, és én szívesen megnézném. Ha pedig ez az adaptáció új olvasókat vezet el Brontë regényéhez, az már önmagában is pozitív.