Közösség, múlt és jövő: Konstellációink – Interjú Pracu Eszterrel a Diákhálózat kiadványáról

A felvidéki magyar ifjúsági élet egyik legstabilabb és legmeghatározóbb bástyája, a Diákhálózat hamarosan ünnepli a 35. születésnapját, amelyre egy, a szervezetről íródott emlékkötet is készül. Vajon milyen az, amikor egy tudományos igénnyel megírt monográfia egyszerre hordozza magában a személyes emlékek melegségét és egy közösség építkezésének történetét?

Erről beszélgettünk Pracu Eszterrel, a kötet szerzőjével, aki elhivatottsággal vallott a kutatás hátteréről, a felvidéki ifjúsági szerveződések hálójáról, valamint arról, hogyan sikerült a tudományos pontosságot olvasmányos, mindannyiunkhoz szóló élménnyé gyúrni. 

 Milyen üzenetet szeretnétek közvetíteni az emlékkönyvön keresztül? 

Elsősorban az ifjúsági szerveződések fontosságát szeretnénk kiemelni. Megmutatni, hogy ezek a közösségek mit jelentenek a kisebbségi lét, a helyi közösségek és az utánpótlás szempontjából.

Tudjuk, hogy az ifjúsági szerveződésekből a felvidéki magyar társadalom számos jelenlegi vezetője és meghatározó személyisége került ki. Ezért fontos bemutatni azt is, hogy ezeknek a szervezeteknek milyen társadalmi hozadékuk lehet, illetve hogyan hatnak az emberek életére és személyes történeteire. 

Tehát az ifjúsági klubok és diákszerveződések fontosságát, sokszínűségét és értékét szeretném ezzel a könyvvel elsősorban hangsúlyozni. 

Van-e meghatározott témaválaszték vagy fókuszpont? 

A könyv több fejezetből áll. A bevezető a Diákhálózatot egyfajta konstellációként mutatja be, és az előszóban sem véletlenül hasonlítom a szervezetet egy csillagképhez. A konstellációs metafora arra utal, hogy a Diákhálózatot sok különálló, mégis egymással kapcsolatban lévő ember, klub, esemény és történet alkotja. 

A könyv tartalmaz egy módszertani és elméleti fejezetet, amelyben a forrásbázisról, az interdiszciplináris megközelítésről, a kutatási kérdésekről és a vizsgálat kereteiről írok. 

Ezt követi a klubmozgalom rövid történeti áttekintése, majd a felvidéki magyarság elmúlt harmincöt évének összefoglalása. Ezek rövidebb, kontextust teremtő fejezetek. Utánuk következik a könyv leghosszabb része, amely a Diákhálózat történetét öleli fel. 

Ezen kívül írok a jelenlegi és egykori tagszervezetekről, a klubokról, a kiemelt projektekről, és a Diákhálózat fontos partnereinek üzenetei is helyet kapnak a könyvben. 

Az egyik fő szempontom az volt, hogy összekössem a történelmi eseményeket, fontos történéseket és dátumokat a személyes történetekkel. A könyvben ezért párhuzamosan jelenik meg a társadalmi kontextus, az adott diákhálózatos esemény, valamint azoknak az embereknek a visszaemlékezése, akik részt vettek benne. Fontosnak tartottam, hogy ez a személyes nézőpont is végig jelen legyen. 

Milyen módszertani és szakmai szempontok segítették a munkát? 

A módszertani alapokat elsősorban a szakirodalomból merítettem. Emellett sokat egyeztettem Štefan Šutaj egyetemi professzorral, a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem történelem tanszékének alapítójával, aki számomra szakmai példakép. 

A könyv struktúrájáról, a kisebbségi kérdésről és a téma lehetséges kutatási módszereiről is beszélgettünk. Külön érdekesség, hogy egy szlovák professzorról van szó, aki egész pályafutása során sokat foglalkozott a szlovák–magyar viszonnyal és a magyar kisebbség kérdéseivel. Számára is érdekes szakmai betekintést jelentett ez a projekt. 

Az oral history interjúknak szintén megvan a maguk szakmai kerete. A minőség biztosítása érdekében a könyvnek két szakmai lektora van, mindketten a Selye János Egyetem elismert oktatói: Bajcsi Ildikó és Szarka László emeritus professzor. Az egész projekt szakmai mentora Štefan Šutaj volt. Olyan személyiségekről van tehát szó, akik saját szakterületük elismert képviselői, és régóta foglalkoznak ezekkel a témákkal. 

Volt olyan anyag, amelyet különösen nehezen sikerült beszerezni? 

A legnagyobb nehézséget a Diákhálózat irodájában található, nagyon töredékes forrásanyag jelentette. Ezek az iratok általában nem voltak rendszerezve. Úgy kell elképzelni, hogy kaptam egy óriási iratkupacot, amelyben minden lehetséges fajta forrás megtalálható volt. Ennek az áttekintése és feldolgozása mindenképpen komoly kihívást jelentett. 

Összességében az egész anyaggyűjtés nagyon összetett folyamat volt. Az egykori tagokkal való kapcsolatfelvétel és az interjúidőpontok egyeztetése sem volt egyszerű. Számos, gyakran hosszú beszélgetésről volt szó, ezért ezek megszervezése is jelentős feladatot jelentett. 

Mi a legfontosabb dolog, amit a Diákhálózat az elmúlt harmincöt évben elért? Volt olyan információ, amely téged is meglepett? 

Nagyon sok számomra ismeretlen információval találkoztam az interjúk során. Voltak olyan projektek és mozgalmak, amelyekben a diákhálózatosok aktívan részt vettek, de amelyekről korábban egyáltalán nem tudtam. 

A Diákhálózat első évei és a szervezet megalakulásának körülményei is nagyrészt ismeretlenek voltak számomra. Sok vakfoltom volt, és a kutatás során fokozatosan állt össze előttem ez a mozaik. 

Rengeteget tanultam, de nem szeretnék spoilerezni. Úgy gondolom, minden korszak és korosztály számára lesz a könyvben olyan információ, amelyet korábban nem ismert. 

Ami a Diákhálózat elmúlt harmincöt évének legfontosabb eredményét illeti, nem lehet egyetlen dolgot kiemelni. Talán azt hangsúlyoznám, hogy sikerült létrehozni egy generációkon átívelő közösséget, amely értéket teremt és értéket képvisel. 

Évről évre és korszakról korszakra mindenki a saját értelmezése és lehetőségei szerint vett részt a szervezet munkájában. Volt, aki nagyobb, más kisebb mértékben, de ha valaki egyszer ehhez a közösséghez tartozott, az rendszerint örökre az identitása részévé vált. 

Ebben rejlik a Diákhálózat társadalmi értéke és ereje: generációkon átívelő kapcsolatokat, élményeket és értékeket teremtett. 

Ha a DH-emlékkönyv egy zenei album lenne, milyen műfajú lenne? 

Szerintem egy remix lenne. Annyiféle ember, történet, esemény és társadalmi helyzet jelenik meg benne, hogy az egész egyfajta kavalkád, amelyet leginkább egy jó, pörgős remixként tudnék elképzelni. 

Címként először az jutott eszembe, hogy Ilyenek voltunk, de rögtön ki is javítanám magam: nemcsak voltunk, hanem vagyunk, és remélhetőleg leszünk is. 

Van olyan pillanat vagy projekt a Diákhálózatban, amelyet soha nem fogsz elfelejteni? 

A DH35 projekt, amelynek jelenleg a projektvezetője vagyok – a könyvvel, a bállal és a kiállítással együtt –, egyértelműen megkoronázza a diákhálózatos pályafutásomat. Ez egy felejthetetlen, életre szóló élmény. 

Emellett ott van maga a DH-s életérzés is. Vannak olyan pillanatok, amelyeket az ember valószínűleg még a halálos ágyán is örömmel idéz majd fel. 

Számomra ilyenek voltak azok az utak, amikor a kikeletes barátaimmal Kassáról autóztunk a diákhálózatos hallgatói parlamentekre vagy csapatépítőkre. Óriási távolságokat tettünk meg nyugat felé, közben pedig orbitális mennyiségű magyar zenei klasszikust hallgattunk és énekeltünk végig. 

Ezek olyan életre szóló közösségi élmények, amelyekre mind a mai napig szívmelengető érzéssel gondolok vissza. 

Mit jelent neked személyesen ez a projekt? 

Személyes szempontból részben már az előző válaszokban is megfogalmaztam, mit jelent számomra. Szakmailag azonban külön is nagy kihívás volt, hiszen ez az első monográfiám. 

Nem volt könnyű meghatározni a kereteit. Azt szerettem volna, hogy ne pusztán tudományos monográfia, de ne is kizárólag emlékkönyv legyen, hanem a kettő megfelelő arányú keveréke. 

Fontos volt számomra, hogy szakmailag minőségi kiadvány szülessen, ugyanakkor egy laikus olvasó számára is érthető és élvezhető legyen. Ennek az egyensúlynak a megtalálása mindenképpen kihívást jelentett. 

A könyv végül megszületett, aminek nagyon örülök. Rengeteg tapasztalatot szereztem, sok élménnyel gazdagodtam, és szakmai előrelépésként is tekintek rá. 

Volt kedvenc pillanatod a projekt során? 

Ha viccesen szeretnék válaszolni, akkor elsőként az a pillanat jut eszembe, amikor decemberben vagy januárban, a Diákhálózat irodájában végre sikerült beüzemelnem a villanymelegítőt. Már kabátban ültem, lefagyott kézzel-lábbal, amikor egyszer csak megszólalt a melegítő nyikorgó hangja. Ez kifejezetten üdítő pillanat volt. 

Komolyabbra fordítva a szót, mindenképpen az interjúkat emelném ki. Különösen azokat a pillanatokat, amikor az interjúalanyok egy idő után levetkőzték a jelenlegi szerepeiket: azt, hogy éppen munkából érkeztek, családjuk van, vagy a hétköznapi kötelezettségeikkel foglalkoznak. 

A történetmesélés során fokozatosan előbújt belőlük az a fiatal, aki mindmáig ott él bennük. Amikor visszaemlékeztek, egy-egy pillanatra felvillant személyiségük akkori darabkája. Ezt valóban szívmelengető volt látni. 

Ilyenek voltak azok a történetek, amelyekben valaki elmesélte, hogy egy bizonyos emberrel eleinte nem jöttek ki jól, később azonban a legjobb barátok lettek, és a mai napig jelen vannak egymás életében. Vagy amikor valaki felidézte, hogy egy gyűlésen meglátott egy lányt, pontosan emlékezett arra is, milyen ruha volt rajta, és később ez a lány lett a felesége. 

Ezek voltak azok az igazán szívmelengető pillanatok, amelyek újra és újra megerősítettek abban, hogy megéri az a rengeteg munka, amelyet ebbe a könyvbe fektettem.