Viharos időszakra esett a kortárs szlovák irodalommal, pontosabban annak magyar fordításával való ismerkedésem: a nyárutón került terítékre nálam Veronika Šikulová Tremolo ostinato című könyvének a Womanpress kiadó gondozásában megjelent friss magyar fordítása, nem sokkal azután, hogy a Művészeti Alap (FPU – Fond na podporu umenia) támogatásmegvonása csapást mért a hazai magyar műfordítás jövőjére. Nevéhez is híven a Womanpress már jó pár elismert kortárs szlovák női szerzőt szólaltatott meg magyarul, például Nicol Hochholczerovát vagy Barbara Hrínovát, akinek az Egyszarvúk című novelláskötete nagyon a szívemhez nőtt. Šikulová legújabb könyve is ezt a sort szaporítja. Az Anasoft litera-díjas írónőnek ezelőtt már három műve megjelent magyarul, valamennyi Mészáros Tünde fordításában – ezt az új regényt is az ő tolmácsolásában olvashatja a magyar érdeklődő.
Regényt? Lehet, hogy más szót kéne használnom, hiszen rögtön a borítón ott díszeleg, hogy „nemregény”. Mit akar ez jelenteni? Az biztos, hogy a Tremolo ostinato nem követi a regény hagyományos szerkezetét, nincsen egy összefüggő cselekménye, mozaikos szerkesztés jellemzi, külön címekkel ellátott, változatos hosszúságú és stílusú fejezetei önmagukban is megállnák a helyüket. A könyv ritmusát az is adja, hogy bizonyos megszólalások vagy történetfoszlányok újra és újra visszatérnek, ha úgy tetszik, makacsul ismétlődnek, mint az a zenei elem, amelyről a címét kapta a könyv: „cikázik a szemem a tájon, mint egy kék kismadár, torkomban szomorú nádsíp, tremolo ostinato, makacs rezegtetés, amelyik egyik kilégzéskor az én szólamomat adja, Veronka” (91).
Ha nemregény, nem regény, akkor nem fikció, gondolhatjuk szintén. „Nem tudok kigabalyodni a családból. Nem is akarok, csak úgy váltogatom az optikai eszközöket meg lencséket” (38) – olvassuk a könyv elején. Az írónő valóban különböző „optikai eszközök” segítségével, különböző szemszögekből, más-más élesítéssel láttatja a családtagjai- és saját életének egy-egy szeletét, mégsem egészen (ön)életrajzról van szó, ugyanis újra és újra aláássa a valósághű ábrázolás igényét, sőt, egyenesen megkérdőjelezi, hogy az egyáltalán lehetséges. Már a legelső oldalon, a regényekben szereplő jogi nyilatkozatot kifigurázva a következő figyelmeztetést intézi az olvasóhoz: „A könyv szereplői irodalmi alakok. Jó poénba nem rondíthat bele az igazság”.
A Tremolo ostinato családi anekdoták lánca, amelyekre talán még az igaz mese kifejezés illhet, a Mátyás király és a bíró okos lánya-féle igen is meg nem is, igaz is, meg nem is, ráadásul a szerző előszeretettel csavar a hagyományos mesei motívumokon, elvégre „mindenütt rossz, de a mesében a legjobb” (293). Jó poénból tényleg nincsen hiány, azonban a humor gyakran abszurdba, sőt feketébe csap át, és az anekdotajelleget ellensúlyozza az apa elvesztése felett érzett gyász és tehetetlenség, ami végig ott kísért a sorok között, mögött. A legtöbbször visszatérő szereplő mindenképp ő, esetében ismét felmerül a kérdés, hogy mennyire azonosítható az irodalmi alak az alapjául szolgáló hús-vér emberrel. Továbbá, mennyire egyeztethető össze az a sok különböző én, szerep, amelyben létezünk, és vajon ezek közül a szerepek közül melyik az „igazi”: a szeretett tató, Vinco, az életművész, vagy éppen Vincent Šikula, a híres szlovák író, a tananyag?
A Tremolo ostinatóban ráadásul az egyes karakterek közötti határok is összemosódnak, a szerző egyszerre mesélője és szereplője a történetnek, nemcsak Veronkaként, hanem családtagjaivá átlényegülve: „időnként egyik vagy másik testvérré válok (…) az ilyesmi minden könyvemben sűrűn előfordul velem” (91), szól ki az olvasóhoz. Az ehhez hasonló metanarratív megjegyzések végigkísérik az egész nemregényt, Šikulová rendszeresen reflektál magára az írás folyamatára.-Sőt, a szerző számára az írás olykor sokkal inkább ösztön és szükséglet, mint valamiféle tudatos elhatározás: „a betűk finom mocorgása akár a hangyáké, dátumok, felkiáltójelek, vesszők, vesszők, pontok, mintha időnként nem is lenne kedve leírni, amit a kíméletlen elszántság diktál neki” (92).
„Ez a szöveg dallamos tendenciák, mint olyanok, a vokális stílus és az általam igencsak csodált konvencionális nyelv iránti velem született rokonszenv okán jött létre” (76) – olvassuk az ismét enyhén parodisztikusan szakszerű, tárgyilagos megfogalmazást. Ahogy azt már a cím is sejteti, a „dallamos tendenciák” végigkísérik a regényt. Ez nemcsak a szöveg fonetikai tulajdonságai vagy a szövegszervezés szintjén nyilvánul meg. Minden egyes szereplő torkában ott van az a bizonyos szomorú nádsíp, egyszer csak dalra fakadnak, hangszert ragadnak, és játszanak a klasszikus darabtól népdalig mindent, a szerző pedig lelkiismeretesen megörökíti mindezt az utókornak, mert „a népi líra varázserdejéből mindennap kivágnak egy fát” (186). Felbukkan Bartók neve, de a harmonia caelistis is (no meg később Esterházy Péter), amit az embereknek nemcsak a zenében, hanem általában az életben is keresniük kéne.
„Cikázik a szemem a tájon” (91) – így kezdődik a korábban már idézett, címre utaló sor, és valóban, a zene mellett a regényben (és a szereplők életében) központi szerepet kap a táj, egészen pontosan Modra és környéke, ahonnan a szerző és családja származik – „bele van nőve az életünk a szőlőtőkékbe, a ronda, agyagos földbe, amelyet itt slínnek hívnak”, írja Šikulová (220). Az írónő érzékletesen ragadja meg a természet apró rezdüléseit Dubová falucskában (Cserfalu) vagy éppen a Hamrštíl fantázianevű nyári lakban, megelevenednek a különböző évszakok ízei és illatai, bortermelő vidék lévőn különösen az ősz, a szüret, Vilo legendás burcsákjával együtt – éppen ezért a hozzám hasonló szezonális olvasóknak különösen ajánlom ezt a könyvet a mostani szeptemberi időszakra.
A Tremolo ostinato „Veronka végtelen játéka az olvasóval, hamarosan hazaérünk, fáj a lábatok?” (92). Én azt mondom, bizony fáj, de megéri a kilátásért. A bonyolult utaláshálók, töményen adagolt nyelvi bravúrok (amelynek magyarba való átültetése a fordító érdeme is, és csak úgy zárójelbe megsúgom, hogy a korrektúrát pedig volt Alma-főszerkesztőnknek, Csóka Zsófinak köszönhetjük!), stílusváltások és a töredezettség egy megerőltető, de izgalmas barangolássá teszik ezt a nemregényt. Ha pedig az ember olvasás után tovább folytatná az utat, akkor érdemes ellátogatni a Budapesti Könyvfesztiválra, ahol a Tremolo ostinato a Vályi Horváth Erika által fordított Etela Farkašová-regénnyel, Az őszidő barátságaival közösen kerül bemutatásra.
Veronika Šikulová. Tremolo ostinato (nemregény). Womanpress, 2026
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022