Szőr vagy nem szőr?

Mi a közös az ókori egyiptomiakban, I. Erzsébet brit királynőben és a modern kor Barbie-ideáljában? A mélyen gyökerező, görcsös igyekezet, hogy a női testet valahogy megfosszák mindattól, amivel a természet ellátja. Amíg az ősi rómaiak éles kagylókkal, I. Erzsébet udvara pedig dióolaj és macskaürülék keverékével próbált sima homlokot és arcbőrt varázsolni maguknak, addig a mai társadalmunk ott tart, hogy a nők globálisan több tízezer eurónyit és hosszú, értékes órákat áldoznak arra, hogy elérjék a babapopsi-simaságot. Vajon mikor vált a higiénia álcája mögé bújó kapitalista marketing a női test feletti kontrolleszközzé? És legfőképpen: miért érezzük még ma is, a huszonegyedik században annyira kényelmetlennek, ha egy nő egyszerűen csak úgy dönt, hogy békén hagyja a saját testét?

A társadalomban betöltött nemi szerepeink skatulyái mélyen belénk égtek gyerekkorunk óta, de hogy megértsük, hol ment az egész félre, illene megnéznünk, hogyan is nézett ez ki a múltban. Már az ókorban elterjedt folyamat volt a szőrtelenítés, ám messze más indokok álltak mögötte, mint napjainkban: abban az időben a tisztálkodás, a számunkra természetes személyes higiéniai standardok még elérhetetlenek voltak. Emiatt akkoriban a szőr eltávolítása az élősködők és a tetvek megelőzésére, vagy épp a tőlük való megszabadulásra szolgált. Ezt a nők és férfiak egyaránt alkalmazták. Egyes közösségekben és csoportokban a vallás is indokot képezhetett néhány testrész szőrtelenítéséért, emellett voltak égtájak, ahol az ott élő embercsoportok a test hűsítéséért tették ugyanezt. Később, a már említett korszakban, I. Erzsébet uralkodása alatt a magasabb homlok szépségideálja miatt a hajvonal mentén szedték ki a hajszálakat – ekkor már megfigyelhetjük, hogy előtérbe lép az esztétikai érték, ez szűkül le később a nőkre orientált elvárássá. Mielőtt viszont elkanyarodnánk a régi időktől, vessünk egy pillantást arra, hogyan is szőrtelenítettek a múltbéli nők és férfiak. „A sumérok és a rómaiak a modern csipeszekhez hasonló eszközökkel távolították el a nemkívánatos szőrt. Ázsiában, főleg Kínában és az arab közösségekben a mai napig használatos „threading” technikát alkalmazták, amelyhez elég volt egy hosszabb cérna vagy vékonyabb fonál. Ókori Indiában és Ókori Egyiptomban a borotválkozás vitte a prímet, de Egyiptomban emellett elterjedt volt a cukorgyanta használata is, ami szintén a mai napig nagyon közkedvelt szőreltávolítási praktika. Az Azték és más latin-amerikai kultúrákban obszidiánból készítettek borotválkozáshoz pengét. A kémiai úton való szőreltávolításnak is hosszú történelme van, ami az ókori török társadalom „rhusma” nevezetű egyvelegétől kezdve az őslakos amerikaiak lúgos, maró hatású kencéin keresztül széles skálán mozgott. Utóbbi népcsoport praktikáit a 18. században az európai hódítók is csodálták, és részben átvették. A 19. században egyre elterjedtebbek lettek a kémiai szőreltávolítók, és egyre több fajtája jelent meg a piacon.” (Matus Fanni, Ha NŐ akkor szedjük?, 2024)

Egy mai nő könnyűszerrel mondhatja azt, hogy „Azért borotválom a lábam, mert nekem így tetszik, ez az én döntésem”, és teljes mértékben elhiteti, hogy ez igaz. Nem meghazudtolni szeretném ezeket a hölgyeket, viszont Breanne Fahs női egyetemisták körében végzett szociológiai kísérletet ismerve meg merem kérdezni; valóban saját döntésből szőrtelenítenénk vajon? Fahs a kutatásba bevont lányokat két csoportra osztotta: az első csoportban lévőket megkérte, hogy tíz héten át növesszék meg a láb- és hónaljszőrüket, míg a másik csoporttól nem kért ilyet. Azok a nők, akiknek nem volt saját tapasztalatuk a szőrnövesztésről, teljesen magától értetődő tényként hivatkoztak arra, hogy a szőrtelenítés elhagyása egy könnyű, következmény nélküli egyéni döntés. Ezzel szemben azok a lányok, akik ténylegesen végigcsinálták a tíz hetet, egészen másképp nyilatkoztak a témában. Szembesülniük kellett a külvilág agresszív elvárásaival: a megbotránkozott, rosszalló tekintetekkel a buszon és az utcán, valamint azzal a mélyen belénk égett heteroszexista elvárással, hogy egy nőnek „engedélyt kell kérnie” a férfi partnerétől ahhoz, ha békén akarja hagyni a saját testét.

A kognitív pszichológia szerint a világot nem üres lappal kezdjük el szemlélni: gyermekkortól kezdve ún. sémákat építünk fel a tapasztalatainkból. Társadalmunk (a meséktől a reklámokon át a szülői mintákig) olyan finom, észrevétlen hálót sző körénk, amelyben a női test alapállapota nem a természetes, hanem a csupasz. Mivel az agyunk a skatulyázásra és a mintakövetésre van drótozva, az új információkat, tegyük fel egy szőrös női lábat azonnal a „nem normális“ vagy „idegen” kategóriába kényszeríti. Minél többször találkozunk azzal az üzenettel, hogy a sima bőr az igazi, annál biztosabbá, beágyazódottabbá válik ez a séma, és annál inkább elhisszük, hogy a mi saját szabad akaratunkból cselekszünk, amikor alávetjük magunkat a rutinnak. A fent említett kutatás eredménye is azt bizonyítja, hogy a szőrtelenség a legtöbb esetben nem a szabadság kifejezése, hanem a konformitás kényszere és a konfliktuskerülés eszköze. Azért borotválkozunk, mert a társadalom bünteti (kirekesztéssel, gúnnyal, „igénytelenségi” bélyeggel) azt, aki eltér a normától.

De hogyan és miért kísérheti még ma is ekkora ellenállás, ha egy nő kilép ebből a normából? Ha félretesszük a cáfolható higiéniai érveket – hiszen a férfiak testszőrzetét sem bélyegezzük unhigiénikusnak, holott a biológiai funkciója mindkét nemnél ugyanaz – azt találhatjuk, hogy egészen más okok állnak mögötte, mint például az infantilizáció, azaz a felnőtt női test gyermekivé tétele. A természetes emberi test csupaszsága alanyi jogon csupán egyetlen korosztályé: a pubertásnál fiatalabb korú gyermekeké. A női test teljes simaságra kényszerítése öntudatlanul is a gyermeki, ártatlan, védtelen és mindenekelőtt alávetett nő képét idézi vissza. Tehát ha a tökéletesen csupasz bőr a szűziességet és a csendes idomulást jelképezi, akkor a testszőrzet megjelenése a felnőtt, autonóm nő erejét hirdeti. Aki nem szőrtelenít, az a társadalom szemében kilép a „jó kislány” szerepéből. Hirtelen túl hangosnak, túl ambiciózusnak, fenyegetőnek, esetleg „mérges feministának” hat, mert egyértelművé teszi, hogy nem a külvilág tetszésének rendeli alá a saját testét. A patriarchális berendezkedés számára ez a fajta autonómia szokatlansága mellett félelmetes is lehet, hiszen azt jelzi, hogy az illető nem hajlandó beilleszkedni az elvárt skatulyákba. 

Elérkeztünk a cikk nagy kérdéséhez, tehát akkor szőr vagy nem szőr? Vajon megéri-e felvenni ezt a „harcot”? Én bizony nem azt szeretném itt állítani, hogy mostantól kötelezővé kellene tennünk a szőrnövesztést, hiszen azzal csak egy újabb merev szabályt hoznánk létre a régi helyett. A valódi szabadság ott kezdődik, amikor a döntés átláthatóvá és sajátossá válik. Amikor legközelebb a kezedbe veszed a borotvát, nem az fontos kérdés, hogy végül használod-e vagy sem. Az sokkal inkább fontos, hogy tudatában vagy-e annak, miért teszed.