Darvak

Gyere, intette a kezével, és szemében az a lelkes csillogás tükröződött, ami csak itt, a szülőfalujában jelenik meg óraműpontossággal: már az út gondolatától elkezdődik valami mocorgás és bizsergés benne, aztán eljön a nap, fogynak a kilométerek, és a határ átlépése után megváltozik a hangszíne, a tekintete, a gesztusai, mosolyogva kezd beszélni az itteni tájszólással, egyszóval visszatér bele az élet, ami valószínűleg itt vált le róla évekkel ezelőtt, ebben a poros, jelentéktelen kis zsákfaluban.

Azt hittem, a csillagokat akarja mutatni, ami itt, a mélyföldön, a fényszennyezéstől mentes, lekvársötét égen különösen nagy élmény. Őt pedig mindig is izgatták az égi jelenségek, a legtöbb csillagkép nevét és helyét ismerte, és szívesen mutogatott arccal az égnek:

– Látod, attól a nagy fényestől balra kettővel, ott kezdődik a szekér rúdja, az a három csillag! – Ilyenkor csak bólogattam, de nem tudtam követni. Ezúttal nem ez volt a mutatnivaló. Hanem a darvak.

Hallod? Beszélgetnek. Hallottam. Ezt nem kellett az égnek meredve méregetni és számolgatni. Ehhez elég volt beleállni a fekete éjszakába, és csöndben lenni. És kislánynak lenni újra. Hallgatni, ahogy beszélgetnek a darvak, hallgatni a búgó, egymás szavába vágó tenorjukat. Nem kellett látni semmit ahhoz, hogy tudjam, ott szállnak valahol fölöttem, és megvitatják a múltat, a jövőt – és talán meg is fejtik azt, nem úgy, mint az emberek. Ők közelebb vannak az éghez, ők belerepülnek az igazságba. A hangjuk hosszú percekig állt a levegőben, tömören és sűrűn. Aztán lassan magukba szívták a fekete fák.

Ősszel történt. Negyvennégyben. Daruvonuláskor.

(öregasszony) – Krumplit ástunk, Mari nénémék. A két kozák jött a Komoróczki tagból, észre vettik Rózát, az a Jancsival őrizte a tehenet, meglátták, fölmásztak a lúra, oszt vágtattak oda. Ezek meg a tehén láncát dugták elfele, Róza meg Jancsi. Még kislyány volt, olyan tizenhárom év körül. Igen ám, de az oroszok látták, hogy nőszemily, azokon mentek keresztül. Egy nagy tábla napraforgó volt ott. Anyám odaadta valamelyiknek az ölibe Esztit, aztán szaladt, szaladt végig a napraforgóba, aztán kiabált: Róza, Róza, Róza! Az egyik orosz meghallotta, rálűtt volna anyámra, de anyám oszt a napraforgó közt, ahogy szaladt, nem érte a golyó. Róza elébb fölért a tanyába, mint anyám, akkor osztán – mer ugye férfiember nem volt a házba – összeszedtük magunkat, úgy, ahogy voltunk: gyerünk! Úgy volt, hogy jövünk nagyanyámnál, nagyanyám itt lakott a Zugon, dehát, nagyobb veszély volt a faluba, de mink ugyi nem tudtuk… óvógödrök voltak ásva, mink indultunk volna a faluba, de Balla (falubeli) azt mondta, még ő előbb szétnéz. Aszongya: – A töltésnél jön egy darab katonaság, gyerünk, oszt elbújni. Na akkor, azok elmentek, mink meg bementünk a rétbe. Nem voltunk felöltözve se, csak úgy, nyáriason. Akkor anyám már Esztit elválasztotta, hogy nem szopott, de a rétbe újra a szájába tette, hogy ne sírjik. Azt mondta Balla anyámnak, úgy mondta, hogy: – Iszti, majd én viszek ruhákat le éccaka... de biony* nem tudott hozni, mert a rét alatt is vonultak, ott is, nem mert Balla hozni ruhát. Megindult ránk az eső. Egész éccaka esett. Úgyhogy reggelig ott voltunk az erdő rétibe. E volt az egy, csak, amék­* annyira... Többet oszt nem vótak. Apám, mikor hazament, senki nem volt a tanyába. Az egyik fiú (nemtom, Jóska vagy Imre) elbújt, a másik nem tudott, azt megvertik, mert ugye kerestik a barizsnyát*.

De történtek még más dolgok is. Az egyik orosz Bertalan Zsuzsika és Póka Bözsi néni házában múlatta az időt, táncoltak. Bözsi néninek lett is egy fia. A falut fel akarták gyújtani, de végül csak Szabó Róza néni anyjának lőtték át a kezét elrettentő példaként, amiért az ura agyonütött egy oroszt, a lányát védve. Coka Jani (vagy Jóska) bácsinak meg a két lovát akarta elvenni az őrmester úr, annak kiszaladt a száján egy bazdmeganyád, mire az orosz gránátot ragadott, de a bácsi népmesei fordulatnak köszönhetően megmenekült. Nagyanyáméknál is bújtak a kemence sutjába katonaszökevények. Amikor meg a lányokat bújtatták, dupla padlásfalba, ganédomb alá vagy a szalmakazalba rejtették őket. Mert a katona veszély volt. A nő – pláne, ha fiatal, préda.

(öregasszony) – Dehát, azt mondják, hogy a magyarok se voltak különbek. Ha arra jártak, Bertalan Sándor bácsi úgy mesélte, hogy hát szedtik az orosz nők a kolompért*, osztán a seggekbe lűttek … a magyar emberek is ilyenek voltak. Ó, úgyhogy ne adja az Isten. Mert akkor még voltak fák a rét alatt, nádlások*, elbújhattak a népek… de most. Nincs. Semmi. Még ezeknek a fene madaraknak sincs hova leszállni.

(férfi) – Hát, én megértem hatvan évet Keserűben, de darvakat még nem láttam... Maga látott már? – kérdezi a nyolcvanéves anyósától, aki világéletében itt lakott.

(öregasszony) – Azt se tudom én, hogy néz ki. Darumadár fönn az égen hazafele szálldogál... – kezdi dúdolni.
(férfi) – Az este meg akkora csárrogással voltak...

(asszony) – Meg azt is lehet hallani, amikor mennek…

2019, Érkeserű (Románia)

*biony – bizony
*amék­ – amelyik
*barizsnya – asszony
*kolompért – krumplit
*nádlások – nádasok