Sztárok futószalagról: A K-pop árnyoldala

Ha valaki azt hallja, K-pop, a következő asszociációk születnek a fejében: fülbemászó dallamok, ragyogó öltözékek, tökéletes arcok, az a Gangnam Style-os pasi.

Egy fontos dolgot le kell szögeznünk: A K-pop-iparban nagyon kevés dolog a véletlen műve. Olyan stratégiák hálózatáról beszélünk, amelyek képesek elősegíteni Dél-Korea gazdasági fellendülését. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, maga a zene és az alkotás másodlagos – természetesen nem az előadók és a rajongók számára. A legtöbb nyugati csillaggal ellentétben Kelet-Ázsiában termelik az előadókat, és a rendszer összeköttetésben áll a kormánnyal. Bár napjainkban a dél-koreai slágerek a legnépszerűbbek, az idolkultusz ugyanúgy jelen van egyéb kelet-ázsiai országokban is (lásd: J-pop, C-pop).

A köztudatban koreai hullám/K-hullámként ismert az az 1990-et követő időszak, amikor a koreai könnyűzene kiszivárgott a nagyvilágba, ezzel népszerűsítve az országot és annak kultúráját. A K-pop „ősatyjai”, a H.O.T. után a zsáner legnagyobb úttörőiként tartják számon a Big Bang, Girls’ Generation és SHINee együtteseket.

Hazánkban a legnagyobb port a harmadik generációs EXO, BTS (Bangtan Boys) és BLACKPINK csapatok kavarták. Tagadhatatlan, hogy PSY 2012-es slágere kapukat nyitott a nyugat felé, ennek köszönhetően pedig ma már több tucat együttes hatalmas rajongótáborral büszkélkedhet világszerte. Ez hosszú évek és különböző csapatok közös erőfeszítésének a gyümölcse.

Míg az anya, én sztár akarok lenni mondat nálunk kacagást váltana ki, Dél-Koreában egészen más a helyzet. Az idoltréning az egyik leggyakrabban választott pálya a tinédzserek körében. A sikeres meghallgatás után a fiatalok szerződést kötnek az adott ügynökséggel, majd mindent maguk mögött hagynak – elkezdődik a gyakornoki időszak. A szakmai képzés több évig tart, magában foglalja a tánc, ének, nyilvános beszéd, színészet és idegen nyelvi ismeretek magas fokú elsajátítását.

Itt jön képbe náluk a szerencse. A hosszú éveken át tartó kemény munka sem garantálja, hogy az idolpalánta eljuthat a debütálás stádiumába. Az ügynökségek a legjobbak közül is a legjobbakat szűrik ki. Bár a legfontosabb faktor a tehetség, a rendkívüli koreai szépségstandardokhoz híven a külsőre is nagy figyelem kerül.

A debütálást követő időszakot sem nevezhetjük mézesheteknek, az igazi munka csak ekkor kezdődik. Egy idol számára alap, hogy tökéletes közszereplőként tűnjön fel a közönség szemében, ez pedig hatalmas nyomást helyez rájuk. Az ügynökségek kezében van a teljes irányítás, még azt is meghatározzák, hogy az idolok élhetnek-e párkapcsolatban. Sajnos egyáltalán nem ritkaság, hogy az előadók az extrém elvárások miatt depresszióval küzdenek. Bizonyos esetekben ez tragédiába is torkollik.

Engem személy szerint a K-pop mindig a balettre és a műkorcsolyázásra emlékeztetett. Egy olyan performansz tárul a szemünk elé, amely látszólag hibátlan. Olyannyira tökéletes és precíz, hogy már-már emberfelettinek hisszük. Ez pedig annyira elkábítja a közönséget, hogy nehéz észrevenni a mögötte rejlő kemény munkát, azt az eszméletlen fizikai és pszichikai kontrollt, ami vért és verejtéket követel. Máris további asszociációk generálódnak: Fekete hattyú; Én, Tonya.

A rajongók központi szerepet játszanak az idolok életében, a véleményüknek valós súlya van. A K-pop-rajongók közismerten negatív hírnévvel bírnak. Az úgynevezett szaszengek nem riadnak vissza a zaklatás különböző formáitól, csodálatuk a megszállottság határait súrolja. Az viszont mindössze tévhit, hogy minden rajongó ezt a viselkedésmintát követi.

Akárcsak Japán esetében, sokan Dél-Koreát is egy romantizált szűrőn keresztül látják, ez pedig nagyban hozzájárult a turizmus fellendüléséhez az országban. Úgy tűnik, a K-pop-világ még sokáig virágozni fog. A kérdés a következő: Működőképes lehet-e hosszútávon egy ilyen toxikus alapokra fektetett rendszer? És mik lehetnek a következményei, ha tömegesen elvakulva, kritikus gondolkodás nélkül fogyasztunk túlglorifikált tartalmakat?