„Piaci kofák és keresztes hadjáratok párhuzama közepette arra gondolok, hogy mennyire ódivatúnak érzem ezt az egész humán interakciót. A szupermarketben is mindig az önkiszolgálóshoz megyek.”
Egy hete csöpög a kurva eső. Az emberek hernyók módjára, meggörnyedve botorkálnak az esernyőjük alatt, hallgatják, ahogy a meleg, ragacsos, szmogtól mocskos esőcseppek a fejük felett verik a vízhatlan anyagot. A májusi édes virágillat keveredik kosszal, ázott földdel és városszaggal. A Lidlben magyar turisták dohognak a drága skanzenéttermek miatt: Biztos a forint miatt van.
A régi vásárcsarnokban szombatonként összegyűlik az ön- és környezettudatos jónép. Veszik az organikus kutyanasit meg a házi készítésű csipkelekvárt. Jó a hangulat, találok egy érdekes printet. Egy külön dobozban ingyen könyvek, nézegetem őket, amikor egy asszony megszólít:
„Hívő a hölgy?”
„Nem.”
„És szeretne az lenni?”
Ilyen egyszerű. Piaci kofák és keresztes hadjáratok párhuzama közepette arra gondolok, hogy mennyire ódivatúnak érzem ezt az egész humán interakciót. A szupermarketben is mindig az önkiszolgálóshoz megyek. A kapitalizmus nagymértékben támogatja az individualizmust. Úgy tűnik, mindannyiunkban van egy kevés ebből a rendszerből is. Ki tudja, képesek lennénk-e létrehozni valamit, ami rajtunk kívül esik.
Várom, hogy teljenek a napok, a szobám falára írom az elintézendő dolgok listáját, ami soha nem fogy el. Észrevettem, hogy a városban sétálva ugyanazokon az útszakaszokon ugyanazokban a napszakokban ugyanazokat a számokat hallgatom. Már nem is tudom, mikor kapcsolok át robotpilótára, s mikor létezek a testemen kívül is. Mintha egy örök fátyolfelhő kúszott volna be az agytekervényeim közé, minden egyes pici hajszálérbe ködös tompaságot szivárogtatva.
A Duna mellett a pozsonyiak a majálist ünneplik. Söröspoharak esőtől felhígított olcsó habbal áznak a padok peremén. Az üres parkolókban tizenévesek rappet hallgatva isszák a vodkát meg a Kofolát, mielőtt bulizni mennének. Hipszterek ülnek az öreg híd alatti ázott homokban indie zenét hallgatva, bámulják a vizet, remélik a megváltást. Egy csütörtök délután belegázolok térdig. Állok a kövön, érzem a sodrást, hagyom, hogy a víz kimosson, s aznap nem kapcsolok zenét a hazafele úton. Egy kedd délelőtt átvánszorgok a vizes homokon, a combomig ér a gaz, nem vágják le a gyomot, a vízben állok derékig. Hagyom, hogy elmosson. Aznap már nem a megszokott úton jövök haza. Egy vasárnap este érzem, ahogy csobognak a fejem felett a hullámok, visz a sodrás, a zavaros, halszagú víz a tüdőmbe mászik, csordogál, eltelít. Az agyam felhőgőzben tartósítva játssza újra az összes létező gondolatom valaha. Érzem a víz nyomását a bőrömön, ahogyan körülvesz, mozgatja a csontjaim a sok puha szövet között. Az esti kávé savas maradéka reagál a megfúrt fogam belsőjével. A fásultságba burkolózott kedves lélek teljes semmittevése. Az esőcseppek verik a víz felszínét, vákuumban nem lehet zenélni.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022