Elengedésem

23:48 van, ma azért nem alszom, mert azon jár az eszem, hogy mikor újból találkozunk, hogyan nézhetnék rád úgy, mintha nem akarnálak még mindig,
Közben pedig attól rettegek, hogy te ezt már rég megtanultad,
Minden, ami megtörtént velünk, voltaképpen egy tenger,
Egy kis papírcsónakot odébbfújt a szél,
Egy kis papírcsónakot csak úgy odébbfújt a szél, és én nem tudtam időben megmenteni,
Ha nem akkor és nem ilyen körülmények között, de hát odébbfújta bassza meg,
Kergethettem én körbe-körbe a szándékaim, ha a mélyén úgyis visszakopog a víz hangja,
Kiálts bele, valaki csak meghallja! Tudod, a legapróbb érzelmeknek is lehet visszhangja,
Süllyedsz, és kapaszkodni próbálsz, azon kattogsz, hogy hogyan ne vessz el te is a kicsi csónakkal,
Hullámzol a rétegekkel,
A közös emlékeink ott pihennek a fedélzeten, a szélirány pedig a húsomba vág,
Levegő már nem jut nekem! Mindkettőnk helyett vegyél egy nagy…
Ropog a padló a talpam alatt, minden közeledő lépésemmel távolodni látszasz,
Lehet, csak egy délibáb vagy, akit véletlen éjfélkor képzeltem magam elé?
A tüdőmben gyűlik a víz, iszappal teríti be a hiányod,
Sajnos még ez sem takar mindent, elfogyunk, és az alkony felemészti a morzsáinkat,
Ezek nélkül haza sem találunk,
Most először érzek így, pedig hajnali 4:13 van, s azt hinné az ember, hogy ilyenkor alszik a fájdalom is, aztán meg keserédes ízével megragad hónapokon át,
Lehorgonyoztál bennem, vagyis pontosabban inkább engem, a lánc megszakíthatatlan, mert az első igaziban mindig valami olyat talál az ember, amiben azelőtt sosem hitt,
Még most sem értem igazán, de így kerültem padlóra,
Még mindig ropog, de már én is alatta,
Nem tudom, még hány andalgó napsugarat kell végigkísérnem mégis,
Úgy, hogy köztünk egy tengernyi mély,
Az utolsóval majd úgy kapaszkodj belém, hogy újra érezhessem, élek,
Csak már odaát képzellek el,
Tudod, óvni akartalak a széltől, s csak utólag értettem meg, hogy ő a te részed,
Viharban élsz, és én nem száríthatom fel az esőcseppeket, csupán felhő lehetek, amit néha elfújsz, máskor pedig visszakívánsz,
S ha kitisztulna az ég, leszek, aki körülölel,
Mert tudod, én nehezen adom fel, ha valamiben úgy igazán,
És kettőnkről lemondani?
Akkor hát hajótöröttként a hullámzó érzelmeid tengerén, de úszom,
Mert tudom, hogy a túloldalon még egyszer találkozunk, s ha valamire megéri várni, az nem lehet dallamtalan lebegés,
Mert dallamtalan csak hamis létezés ez a köztes seveled,
S én a kis papírcsónakban, majd ha készen állsz, mint árnyékotadó felhő hozzád sietek.
Telnek a percek, s ahelyett, hogy téged fonnálak magam köré, az elengedés szürke homálya köszön vissza,
Eljött a pillanat, amikor ráébresztettél, hogy már nem kaphatlak vissza, s így született meg az elengedésem,
Fájó most minden levegővétel, mert már tudom, hogy magamért csak én vehetek, s egy ami biztos, hogy amennyire fontos lettél, annyira maradunk távolról ki nem forrt érzetek, s ha még utoljára valamit itt hagyhatnék, egy utolsó hullám lenne, amivel elmondanám, hogy egy cseppel sem bántam meg, ami kettőnké volt, mert minden egyes zajtalan kiáltásban úgy érzem, tanultam tőled, s ezt viszem magammal tovább, megtanítottál szerelmesnek lenni, amit sosem gondoltam, hogy érezhetek, s most itt állok stagnáló érzelmeid tengerén, de legalább tudom, hogy a vihar után csend leszek.