„Sziluettjáték az egész!!! – szellemed
ezt tanulja, és lássa meg a szemed!
Szívszürke lant-harangot vérvörösen,
mint életeid közt köztes ködöket.”
1. Állapotfelmérés:
Ködben rejlő Végtelent
teremtettél,
hogy a tükörképedről neveztessél.
Hazug
álmokban hívő ember lettél.
Havat, magányt, most-időt mégse
ettél...
2. Reflektáló intelem:
Szabotálni a
legbelsőbb Végtelent,
csak mikor már a jelen jelent
jelent,
akkor
szabad, hiszen magadra maradsz,
ha Télen szomjúságból havat
harapsz.
Nyáron bosszússágból megmelegedni
olyan, mint
tükröt vállon veregetni,
melyben valóságos magad nem
leled,
csak hamis, torzított, büszke ellened.
Törékeny
üvegátjáró, liliom.
Fehér fátyol, tirann benn' minden
ion,
mint szálak, mindig mozog, mindig inog,
ez összes
csakis, mint illékony idom.
Ilyen „egyetlen” életednek
fátyla.
Ilyen
törékennyé fáj fája ága,
mert,
mint porcelánok az állóképek(,)
mozgását
ma még épen meg nem éled.
És amég
éppen fel nem ébredsz ebből,
minden
álom hazugságot jövendől.
Hogy ne így legyen és mégis így
legyen,
hogy végre meglásd a nincs, a van egyen:
Sziluettjáték az egész!!! –
szellemed
ezt tanulja,
és lássa meg a szemed!
Szívszürke lant-harangot
vérvörösen,
mint életeid közt köztes ködöket.
Így
pengess utoljára húrt és halált,
és
így pengess még örömöt és magányt
és hajnalédes
szenvedést és telet,
mert a most örök és nincs Emlékezet.