A Spooktober tündérei

Már megszokhattam, hogy az olvasási mélygödrökből – amikbe általában valami különösen közkedvelt, de hozzám egyáltalán nem illő regény taszít – mindig a fantasy rángat ki. Sarah J. Maas előzetesen megnyitotta a szívem a tündérek előtt, és újabban külső nyomásra utamba akadtak Holly Black szívtelen teremtményei is. A levegő népe trilógia első része, A kegyetlen herceg évek óta a YA fantasy könyvlisták egyik kötelező eleme, és már számomra is világos, miért nem taszították még le kiérdemelt posztjáról.

Főszereplőnk Jude, egy halandó lány, akit testvéreivel együtt ragadtak el a tündérek világába, miután szüleit borzalmas körülmények között, a szemük láttára megölték. Jude testvéreivel a gyilkos gyámságában nő fel, halandó létére tündéri nevelést és kiképzést kap, és ahogy az évek telnek, egyre inkább magához közelinek érzi a halhatatlan lényekre jellemző kegyetlen életmódot. Azon kapja magát, hogy inkább tartja otthonának Elfhont, mint az általunk is ismert, gyorséttermekkel és okostelefonokkal túlzsúfolt világot. Holly Black más módon ábrázolja a tündéreket, mint amit eddig tapasztaltam, és épp ez adja meg a regény semmihez sem hasonlítható zamatát. Bár A kegyetlen herceg egy tündérmese, mégis sötét, ködös és kiszámíthatatlan. Sok vér folyik, fogalmazzunk így.

A tündérek világa szigorú és látszólag behatárolható szabályrendszerben működik – hála a szerző gazdag mitológiai tárházának. Bár ezek a különös, sokszínű lények halhatatlanok, erősek és hatalmuk van, épp sebezhetőségük és fajukból adódó korlátaik teszik őket valóban veszélyessé. A Holly által felhasznált folklór és az izgalmas cselekmény, valamint a megkapó karakterek varázsolják ezt a könyvet megismételhetetlenné.

A skót és brit néphiedelemnek megfelelően a tündérek elragadják a halandókat, menyasszonyukká, szolgálójukká teszik őket saját világukban. A hiedelmek babonákat hoznak magukkal, amik Holly világában mind inkább bevett és működő praktikák. A tündérek nem tudnak hazudni – így, hogy az igazságot megkerüljék, egy halhatatlan élettapasztalatával forgatják a szavakat, mintha csak élezett kések lennének. Képesek igézni, átkozni, szigorúan tilos belekóstolni az eledelükbe, és aki tündértáncba keveredik, az búcsút mondhat addigi életének. Jude hát hazudik, berkenyeláncot visel, sót tart a zsebében, és harcossá képezteti magát – minden számára elérhető módon védekezik az őt folytonosan támadó és lenéző társadalom ellen. Szülei gyilkosától, nevelőapjától tanulja meg az önvédelmet, hogy egyszer ő maga is a király lovagi seregébe kerülhessen.

Jude nem egy tipikus főhősnő. Saját túlélése hajtja, nem várhatunk tőle önfeláldozást és kedvességet. Találékony, intelligens, önálló – többször meglepett döntéseivel és önzőségével, mint azt be merném vallani. Viszont épp ez tette az olvasást olyan élvezetessé és gördülékennyé. Jude alkalmazkodott környezete kegyetlenségéhez, saját kezébe vette sorsát, megjegyezte az összes sérelmet és árulást, ami az évek során érte, és nem fél bemocskolni a kezét, hogy bosszút álljon.

Elfhon a trónörökös megkoronázására készül, mikor Jude történetébe csöppenünk. A királyi udvar intrikái még az átlagos tündérek észjárásán is túlmutatnak, és mikor a koronázás ideje közeledni látszik, és váratlan, vészjósló jelek ütik fel a fejüket, a halandó lány magához ragadja az irányítást.