Szabó Leó: 2. rész - Az erdő

Egy erdőben futok. Talpaim apró, éles köveket taposva vonszolják tovább nehézkes testem. Nem tudom, miért kezdtem el futni vagy hova, de nem akartam megállni, hogy megtudjam. Amennyire csak tudtam, tartottam az irányt, de a szembejövő fákat kerülgetve már biztosan eltértem az eredetitől. Csak futottam, és gondolataim is úgy váltották egymást, mint földre érkező talpaim. Sebesnek éreztem magam, de fáradtságom egyre csak gyűlt, félelmem viszont nem engedte eszemnek, hogy megálljon.

Mikor épp feladni akartam volna, hogy valaha is végét ama erdőnek megtaláljam, világosodni kezdett a távolba olvadó messzeség. Örömöm nem tarthatott soká, mert abban a pillanatban erős üvöltés törte meg az éjszakát, pontosabban törte volna, ha nem csak élettelen tér vett volna körül. Sehol egy állat, kihalt a környezet. A fák is tovább figyelve kőoszlopokká változtak, éles kövek meg a leveleik lehettek valaha. De akkor vajon minek a hangja üldözhet, és miért csak egy, miért csak engem, miért nem ért utol, kit nem ért utol, ki vagyok én?

Mezítelen lábam előrébb járt, mint az agyam, amikor pár méterrel egy szakadék előtt lassítani kezdtem. A ködbe burkolódzott tájban alja homályba merült, távolban pedig a biztonság, amihez csak egy út vezethetett, egy himbálódzó eszkábált híd. De az üvöltés újra felcsengett, és lábaim csak előrefele törtek. Nem sok lépés volt az átérés, de annál nagyobb nyugalmat adtak a léleknek. Akkor éreztem, hogy már megfordulhatok, de mégis féltem, viszont muszáj volt tudnom, hogy ezen az oldalon már a biztonság vár rám. Jobbra kezdett tőből fordulni a fejem, és amint észrevettem, fejem forgása nem állt meg, csak a törzsemé azonnal.