EGYETEMES IGAZSÁGOK

Martina dallamos északi hanglejtéssel beszélt, és végig szélesen mosolygott. Talán hogy felvágjon vele, milyen fehérek a fogai? Igazából pontosan úgy nézett, ki mint valaki, aki fogorvoscsaládból származik – ironizált, de nem folytatta tovább a gondolatmenetet, mert valami szokatlan, szégyenkezéshez hasonló érzés környékezte meg. Hiszen csak barátságos akar lenni, dorgálta meg magát.

– A akú hodinu máš teraz? – érdeklődött a csoporttársnője, mivel a csönd kezdett kínosan hosszúra nyúlni.

– Rýchlokurz slovenského small talku 1.0 – vágta rá Ati határozottan, rezzenéstelen arccal. Előre tudta, hogy a lány nem fogja venni a lapot, de sajnálta volna elszalasztani ezt a ragyogó alkalmat. Tessék, elhamarkodottan büszkélkedett azzal, hogy egyetemista korára igazán komoly, udvarias felnőtté érett.

– Je tu také niečo? – nézett rá Maťa ártatlan bociszemekkel. A tőlük nem messze álló, kapucnis pulcsit viselő megtermett srác, valamilyen Denis kurtán felnevetett.

– Sign me up.

Mintegy végszóra odakopogott hozzájuk Poláková a szokásos femme fatale tűsarkúiban és kinyitotta a termet. Attila ásított egyet, majd a többiek nyomában bevánszorgott az ajtón. Ahogy megcsapta őt az ismerős, enyhén kávéillatú, állott levegő, újféle melegség járta át.

A folyosó félhomályban úszott, a békebeli lámpák is álmosan pislogtak. Blanka a zsúfolt oddychovňa előtt üldögélt, elmélázva majszolta a kissé megszáradt fornettijét. Ati a borongós kora reggelhez képest ruganyos léptekkel és diadalittas arckifejezéssel közeledett felé. Minek örül ez ennyire? – tűnődött a lány, miközben helyet szorított neki a padon.

Mikor előadta a smalltalkos sztorit, Blankába belehasított az irigység: az unokatesója bezzeg, hogy itt is sziporkázott és minden megerőltetés nélkül nyerte meg magának az embereket. Poénkodott. Szlovákul. Szlovákul. Neki még az anyanyelvén is kínkeservesen ment az ilyesmi. Bocsánat-hogy-élek-arckifejezéssel, önként választott, de mégis kényszeresnek elkönyvelt elszigeteltségben tengette a napjait.

– Úgy nézel, mint aki citromba harapott – állapította meg Attila – Pontosabban… mintha mindjárt ki akarnád kaparni a szemem. Aggódnom kéne az életemért?

Blanka szomorúan elmosolyodott.

– Csak... úgy irigyellek. Szépen magadhoz édesgeted az embereket a hülye szellemes beszólásaiddal és kész. Nekem ez nem megy.

– Mindenkinek megvannak a maga stratégiái – vonta meg a vállát Ati, és Blanka felé biccentett.

– Mire gondolsz?

– Te például tudatosan kiválogatod a legegyedibb együtteses pólóidat, és tűkön ülve várod, hogy ki elegyedik majd veled szóba, hogy validáljon, mennyire not-like-other-girls vagy.

– Aucs. Ez azért durva volt… és bántóan Z generációs nyelvezetű – dörzsölte meg az arcát a lány – De igazad van – ismerte be vonakodva.

– Erről van szó! – csapta össze a tenyerét az unokatestvére – Ne hidd, hogy nekem most hú, de könnyű. Mindenki szenved itt, csak mindenki máshogy. Mindenkinek nehéz. Ebből indulj ki. A mostani eszmefuttatásomnak az a tanulsága, hogy nem csak a nyelv az akadály. Most pedig köszönd meg ezt a hajnali motivációs TED talkot.

– Köszönöm – forgatta a szemét Blanka, de aztán elmosolyodott.

– Hoppá! – pattant fel pár másodperc múlva hirtelen. – Nekem most kezdődik az irodalmam a másik épületben.

– Egy elegáns kis késés sosem árt.

– Hát... ebben attól tartok, nem értünk egyet – zihálta a lány, próbálva minél gyorsabban a táskájába gyömöszölni a szanaszét heverő cuccait.

– Nyugi, lélegezz mélyeket. Akadémiai tizenöt perc, Blanka, hova rohansz? – tárta szét a karját Ati és ráérősen a falnak támaszkodott.

– Az csak a tanárra vonatkozik – sóhajtott fel türelmetlenül a lány és magára rángatta a kabátját – Ő késhet tizenöt percet. Ez olyan, mint hogy „a csengetés nekem szól, nem nektek.”

Látta Attilán, hogy nagyon mondani akar valamit, így inkább gyorsan bele is fojtotta a szót:

– Ne haragudj, de most végképp nincs időm végighallgatni, ahogy belekötsz mindenbe, amit csak kiejtettem a számon.

– De…

– A filozofálgatásaidat hagyd máskorra. Akármit is jelent az akadémiai tizenöt perc, mindketten tudjuk, hogy van, aki akkor is hisztit csap, ha 10:30 helyett 10:32-re érek oda.

Már a kezében volt a nehéz tölgyfaajtó fémgombja, mikor az unokatesója utána kiáltott:

– És beszélj végre a legújabban kiszemelt soulmateddel!

– Hogy mi? – fordult vissza Blanka értetlenül, pedig pontosan tudta, mire gondol a másik. Olyan volt, mint egy kisgyerek a játékboltban, szisztematikusan kijelölte magának a leendő lelki társait. Két aprólékosan kidolgozott forgatókönyve is volt, életre szóló legjobb barátnők vagy életre szóló szerelem. Szép, rózsaszín ködben úszó elméletek, amiknek a gyakorlatban természetesen nem sok hasznát vette.

– No biztos – csak ennyit morgott még válaszul és becsapta maga után a kaput, hogy A szegény, épp félálomban lévő, nagyot halló portás is összerezzent rá.

Talán tényleg ideje lenne valahogy rávenni magát, hogy kezdeményezzen? – mégiscsak szöget ütött a fejébe a gondolat, ahogy a szemafor zöldjére várt a süvítő, novemberi szélben. Vagyis…a kikalkulált hajtóvadászat helyett talán inkább hagyhatná, hogy meglepjék az emberek. Ma lehet, hogy megpróbálja. Ha el nem üti őt most egy villamos.