Az egyéni felelősség oltárán

A Semmi friss, nyomdaszagú lapjai pár éve elvették egy karácsony éjjelem. Az olvasólámpa meghitt fényénél összegömbölyödve olvastam őket, míg el nem értem a legutolsóig. Az a karácsonyi ajándék mély nyomot hagyott és erős érzelmeket váltott ki – amint azt az irodalomnak illik. Janne Teller dán írónő azóta több regényt is publikált, amelyek mindegyike komoly társadalmi és morális kérdéseket boncolgat. Ennek fényében előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy aki a könyvekben szeret rejtekhelyre lelni az élet elől és megfeledkezni a rideg valóságról, annak rossz hírem van: kénytelen lesz más író után nézni. Teller nem szépít, nem ámít, nem ringat illúziókba és nem szórakoztat. És ezen az önmaga számára rég kijelölt veszélyes úton haladt akkor is, amikor megírta a magyar fordításban 2021-ben megjelent Gyere című kötetét.

A regény egy könyvkiadóban játszódik egy éjszaka leforgása alatt. A kiadó vezetője egy bécsi konferenciára ír beszédet az irodalom etikai kérdéseiről, mikor megjelenik az irodájában az egyik többkötetes szerzőjük, Petra Vinter. A nő közli vele, hogy a kiadó egyik megjelenésre szánt és nagy sikert ígérő kézirata egy vele megtörtént tragédiát mesél el, amelyet bizalmasan osztott meg az íróval, és amelynek publikálásához nem adott engedélyt. Az éjszaka során a kiadó vezetője próbál döntésre jutni, mi legyen a kézirat sorsa, és közben alakít saját nézőpontján, valamint a konferenciára szánt beszéd irányán és tartalmán is. Olyan kérdésekre próbál választ találni, amelyekre eddigi karrierje során képtelen volt: Vannak a művészetnek szabályai? Bűn más fájdalmából meríteni? Ha más félrenéz, jogom van nekem is félrenézni? Szükséges a bűntudat, ha megteszem? És ha nem teszek semmit?

A Semmi azon a karácsonyon megbotránkoztatott, feldühített és elkeserített. A Gyere hasonló pályát járt be, mégis más, bosszantóbb módon. Rövid olvasmány. Szokatlan felépítésének hála az olvasó szinte falja a lapokat annak ellenére is, hogy a regény nélkülöz bármiféle valós cselekményt. A regény kivételesen rövid fejezetekre bomlik, a szilánkokra repedt szerkezet, azaz a regény különös tördelése pedig hűen tükrözi a gondolati kuszaságot. Olvasás közben mindvégig a főszereplő gondolataiban mozgunk: nyersen megmutatkozik Janne Teller esszéista énje – időnként szinte a fikció és az irodalomtudományi vagy filozófiai esszé határát súrolja az, ahogy a morális kérdéseket kifejti. Mindemellett határozott jelenléte van a lapokon az intertextualitásnak, valamint az irodalmi és szociális háttéranyag ismeretének is.

Kiemelendő a valóság és fikció között elmosódó határvonal. Mindamellett, hogy a kézirat problémájában is fontos kérdés, hogy mikor válik egy megtörtént eset fiktív történetté, a regény narrációját tekintve is lényeges szempont. A főszerkesztő már-már megbízhatatlan narrátorként van jelen a műben: maga sem emlékszik, milyen párbeszédek is hangzottak el valóban, és milyen kijelentéseket képzelt hozzá ő maga. Nem tudja, mit hol hallott, melyik mondat honnan ismerős neki, gondolatai állandóan csaponganak és legalább annyira összezavarják az olvasót – legalábbis engem összezavartak, ha nem is ez volt Teller célja –, mint amilyen bizonytalannak ő érzi magát. Érdemes az idővezetés problémáját is megemlíteni: a kötet elején Janne Teller egy fájdalmasan rövid pillanat erejéig azzal kecsegteti az olvasót, hogy az események időrendi sorrendjének ellentétes irányába, az időben visszafelé haladva olvashatjuk az izgalmasnak ígérkező történetet. Azonban a fejezetek csakhamar lineáris irányt vesznek, és azt kell hogy mondjam, az izgalmakat is mellőzik. Hogy akkor miből fakadtak a már említett erőteljes érzelmek?

Ha már irodalomtudomány és filozófia, beszéljünk a karakterépítés csodálatos, kusza világáról. Egy karakter kedvelhetősége a szimpátia, a megértés és az azonosulás határán fekvő metszőpontból ered. Mikor egy egész regény erejéig egy olyan férfi gondolatai között ragadok olvasóként, aki ellenszenves, és akinek az értékei a sajátjaim ellenpólusán helyezkednek el, megterhelő az olvasás máskor szórakozást biztosító folyamata. A kiadóvezető egyedüli vonása, amely mégis emberivé tette őt számomra (esendősége mellett), hogy képes volt megkérdőjelezni önmagát és saját nézeteit. Hogy ez az ellenszenv a regény kárára válik-e? Az bizonyos, hogy semmiképp nem minősíti azt – Teller nem szerethető főszereplőt szánt az olvasóknak, ez egyértelmű. Nehezebbé teszi azonban azt, hogy az egyébként is nehéz és megterhelő szöveget valóban élvezettel tudjuk olvasni. A téma ismeretében a túlzott képletesség is lehetett szándékos fogás – vagy csupán a szépirodalom emelkedettsége iránti hűség.

A regényen végigvezetett legfontosabb motívum az egyéni felelősségvállalás és az erkölcsiség, az etika kérdése. A problémát taglaló kérdés nem forradalmi, de az irodalommal és a szerzői felelősségvállalással egybefont tálalás – bár bizonyára nem teljesen egyedi –, számomra újat hozott. „Túl lehet élni, amit mások követnek el ellenünk. De azt nem, amit mi csinálunk másokkal” – ismétli Teller a regényben újra és újra. Amellett, hogy a kiadó felelőssége megkérdőjeleződik a kézirat ügyét illetően, a kiadóvezető magánéletére is kapunk annyi rálátást, hogy az ő etikusságát kérdőre vonjuk. Hűtlenség, számítás, hazugság – és ő persze mossa kezeit. „Az ember nem felelős másokért” – hajtogatja. Pontosan olyan ember, aki közbeavatkozás nélkül néz végig erőszakot, majd az áldozatot hibáztatja, elvégre miért kereste a bajt. Valahol pedig talán épp ez az önzőség tette annyira bosszantóvá az olvasást és elviselhetetlenné a karaktert. Mert minduntalan felszínre kerül a kérdés, hogy a minket körülvevő, kicsit sem fiktív emberek közül hányan tudnának azonosulni vele. És miképp élnek úgy, hogy nem tesznek semmit?