A Merchant Ivory Productions cég neve összeforrt az angol felsőbb rétegek életét megjelenítő, számtalan elismerésben részesült kosztümös filmekkel, mint például a Kazuo Ishiguro regénye alapján készült Napok romjai (The Remains of the Day) vagy Edward Morgan Forster műveinek feldolgozásai, melyek a századfordulós puritán angol társadalom konvencióit boncolgatják: a Szellem a házban (Howards End), illetve örök kedvencem, a Szoba kilátással (A Room with a View).
Az 1987-es Velencei Filmfesztiválon debütált és több kategóriában is díjazott Maurice szintén a Forster-adaptációk sorába tartozik, és bár nem olyan világhírű, mint társai, végre kezdik újra felfedezni. Nem véletlenül csigázta fel a „dark academia aesthetic” kedvelőit, látványvilága eszményi, olyan Cambridge-i helyszíneken is forgatták, ahová a mezei filmesnek bejárása sincs. A hamisítatlan Merchant-Ivory hangulat megteremtéséhez hozzájárul Richard Robbins fantasztikus soundtrackje is, amihez újra és újra visszatérek – ennek a cikknek a megszületését is végigkísérte. A Maurice mesterien ülteti át a forrásművet a filmvászonra, egy hol ártatlanul bájos, hol felkavaró, lassú folyású romantikus dráma nem mindennapi hatástörténettel. Kuckózz be tehát, kedves olvasó, és merüljünk bele együtt a film és könyv izgalmas (háttér)sztorijába!
A történet a huszadik század elején játszódik és egy középosztálybeli fiatalembert, Maurice Hallt (a filmben James Wilby alakítja) követ végig az identitáskeresés rögös útján, onnantól kezdve, hogy lassanként ráébred arra, hogy meleg, addig a pontig, amíg végre meg is tud békélni önmagával – egy olyan társadalomban, ahol az azonosneműek közti kapcsolat nemhogy betegesnek titulált, de büntetendő is.
„Kimondhatatlan… az Oscar Wilde fajta” – így jellemzi magát a család orvos barátjának, akit egy kétségbeesett pillanatában felkeres. „The love that dare not speak its name” (a szerelem, amely nem meri kimondani a nevét) a homoszexuális (kimondottan két férfi közötti) szerelemre és általában homoszexualitásra utaló kifejezés. Lord Alfred Douglas Two Loves (Két szerelem) című költeményében jelenik meg, mégis inkább Oscar Wilde-dal hozzák összefüggésbe, ő volt az, aki 1895-ös bírósági védőbeszédével híressé-hírhedté tette ezt a szófordulatot. Az írót súlyos szemérmetlenség (gross indecency) vádjával ítélték el, Douglas-szal folytatott szerelmi viszonya miatt.
A Maurice gyakorta Forster egyik legkevésbé sikerült, szerény irodalmi értékű, élvezhetetlen munkájaként van emlegetve, ami inkább csak szociokulturális szempontból vagy kordokumentumként lehet érdekes. Én azonban mint többé-kevésbé laikus irodalomfogyasztó, az olvasói élmény központjából megközelítve a kérdést úgy gondolom, hogy igenis számos érdeme van – sőt, olyanok is, amelyekkel Forster más művei nem rendelkeznek.
Katherine Mansfield, a modernizmus egy másik jelentős képviselője felrótta Forsternek, hogy meglehetősen óvatoskodva kezelte a testiséget és szexualitást a Szellem a házban (Howard’s End) c. regényében. A teáskancsó felmelegítéséig eljutott, de tea aztán sosem lett belőle – hangzik a találó párhuzam. Ahogy említettem, a Szoba kilátással (A Room with a View) filmadaptációja az egyik kedvencem, de úgy érzem a könyv szintén „teaproblémával” küszködik. A hősök között szinte semmi kémia nincsen, míg a Maurice-ban csak úgy pattognak a szikrák… kijelenthetjük, hogy Forsternek a heteroszexuális románc nemcsak a való életben, de a fikcióban sem ment?
Igen, E. M. Forster maga is meleg volt, természetesen ezt nyilvánosan nem vállalhatta fel, csak a hozzá közel állók tudtak róla. Bár már 1914-ben befejezte a Maurice-t, saját rendelkezésére csupán a halála után, 1971-ben adták ki – ennek okai nagyrészt a (mai modern kifejezéssel élve) a heteronormativitástól eltérő szexuális irányultság-, illetve nemi identitásformák akkori jogi és társadalmi megítélésével függtek össze, valószínűleg azonnal tiltólistára került volna.
Forster bizonyára merített saját tapasztalataiból is, illetve Maurice és az ő szociális körülményei, életüknek egyes állomásai hasonlóságot mutatnak, mégis elhamarkodottság lenne életrajziként tekinteni erre a regényre. A szerző a műhöz hozzáfűzött jegyzeteiben (“Terminal Note”) határozottan kijelenti, hogy egy olyan karaktert próbált kreálni, aki teljesen az ellentéte – jóképű, vonzó, szellemileg lusta, ért az üzlethez és (legalábbis kezdetben) egy elég nagy sznob. Maurice gyakorlatias, a tettek embere, aki nem gondolja túl a dolgokat, szinte fékezhetetlen ösztönei és érzelmei irányítják őt. Forster már-már viccbe illően sokszor hangsúlyozza, hogy egy végtelenül átlagos, kicsit nehézfejű fickóról van szó, aki semmiben sem tűnik ki a tömegből.
Igazi öntudatra ébredése cambridge-i éveire tehető, itt találkozik össze a kifinomult arisztokrata Clive Durhammel, aki azonnal leveszi a lábáról. Ő lesz naprendszerének központja, mindent megtesz azért, hogy megnyerje magának, a saját egyénisége gyakorlatilag felolvad ebben a rajongásban.
Maurice-szal ellentétben Clive vérbeli intellektuális, aki szeret filozofálni, kicsit a gondolataiban él, döntéseit pedig a hűvös racionalizmus irányítja. Nagy érdeklődéssel tanulmányozza a görög klasszikusokat és tudatosítja, hogy a saját neméhez vonzódik, ám azt vallja, hogy egy két férfi közötti szerelmi kapcsolatnak csak akkor van létjogosultsága, ha az teljesen plátói, testiségtől mentes marad. Maurice azonban rendületlenül tűr, kapaszkodik ebbe a számára csak kínlódást hozó viszonyba.
Clive lesz az, aki véget vet a dolgoknak, azt állítja, megváltozott, és már csak a nőket szereti. A könyvben az jön le, hogy kényelemből választja a „könnyebb utat”, a filmben pedig inkább úgy tűnik, a félelem motiválja, ami szintén queer Cambridge-i ismerőse, Lord Risley letartóztatása után egyre nő benne. Ez utóbbi mozzanat teljességgel a film készítőinek agyszüleménye, valószínűleg úgy érezték, könnyebben átjön az üzenet, ha kitalálnak valami közvetlenebb, kézzelfoghatóbb kiváltó okot. Bár természetesen az ember szimpatizál Clive-val/vele, a filmben sajnos túlhangsúlyozott a szereplő áldozat volta, és eltörpül az a tény, hogy rendkívül rossz hatással volt a könnyen befolyásolható Maurice-ra: átvette Clive arroganciáját, ok nélkül csúnya veszekedésekbe keveredett a családtagjaival, szexista megjegyzéseket tett… A leghatásosabb marketingeszköz, a plakátokról a címszereplőt gyakorlatilag kiszorító hamvasan fiatal Hugh Grant bája csak hozzáad a Clive-ról kialakult idealizált képhez.
Ahogy arról a jegyzetekben Forster anekdotikus stílusban beszámol, saját élményei mellett inspirációul szolgált számára egy emlékezetes látogatás jó barátjánál, az utópista szocialista filozófus-költő Edward Carpenternél. A kora melegjogi aktivistaként is számontartott Carpenter hosszú éveken át élt együtt szerelmével, a munkásosztálybeli George Merrill-lel.
A hatás leginkább a regény közepe-vége felé kezd el érződni, amikor is előtérbe kerül harmadik legfontosabb szereplőnk, akinek alakja eddig csak fel-felsejlett a háttérben: a Durham-birtok, Penge vadőre, Alec Scudder. Alec szöges ellentéte Clive-nak, egy életigenlő, józan paraszti ésszel megáldott fiatalember, a természet gyermeke. Szolgaként keresi a kenyerét, mégis a maga ura, ellenálhatatlan magabiztosság sugárzik belőle: tudja, hogy mit akar és nem fél utánamenni, tudja, hogy mennyit ér, és nem adja alább. Mi több, Maurice gátlásait is felszabadítja: szimbolikus értelmű, az úszásról szóló beszélgetésüket ezzel zárja le: “What you was taught wasn’t the case” (“Amit tanítottak neked, az nem úgy van/nem igaz”). A karakter megkapóan elevenedik meg Merchant-Ivoryék egyik „udvari színésze”, Rupert Graves alakításában – az ízes tájszólás csak hab a tortán.
Mondjanak akármit is a Hugh Grantbe belebolondult nézők, Maurice Clive-val való viszonya teljes önfeladás, Alec mellett pedig felragyognak Maurice erényei, sokáig eltemetett jó tulajdonságai, ez már egy kiegyensúlyozott kapcsolat, melyben mindkét fél igényei egyaránt teljesülnek. Sajnálatos, hogy a filmből kivágták Maurice és Clive utolsó beszélgetését, ami nemcsak hatásosan összefoglalja a mű tézisét, de tökéletesen illusztrálja kettejük kapcsolatának toxikus voltát és Maurice karakterfejlődését is.
Clive teljes megrökönyödéssel fogadja, hogy Maurice szerelmi viszonyba bonyolódott egy alacsonyabb társadalmi osztály tagjával – ráadásul nem szégyelli ezt a szerelmet testileg is megélni. Szokásosan magas lóról beszél, feltett szándéka, hogy eltérítse Maurice-t ettől az „ostobaságtól. Egy kicsit azért törődik vele,jegyzi meg foghegyről. Maurice azonban már nem hajlandó erre a „kicsi“-re, erre az alamizsnaként odadobott „törődésre“ építeni az életét. „A tiéd lettem volna halálig, ha akartad volna, de most már másé vagyok: nem nyüszíthetek itt ítéletnapig: ő pedig az enyém, olyannyira, hogy az téged már megbotránkoztat, de ugyan miért nem foglalkozol a megbotránkozás helyett inkább a saját boldogságoddal?“ – zárja le kettejük kapcsolatát végleg.
Forster hamar felfigyelt az irodalmi kánonban előszeretettel alkalmazott “bury your gays” (temesd el a melegjeid/melegeket) sablonra, a Terminal Noteban finom gúnnyal megjegyzi, talán volna némi esély a regény megjelentetésére, ha a pár legalább egyik tagja meghal, lehetőleg öngyilkos lesz. A homoszexualitás „gyógyíthatóságában” egyre inkább kételkedő hipnotizőr szavain keresztül, közvetve szembesít bennünket a nyers igazsággal: Anglia sosem volt hajlandó elfogadni az emberi természetet. Ahogy az a fent említett jegyzetekből kiderül, Forster végképp nem bízott abban, hogy valaha pozitív változás várható.
A célja ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) az volt, hogy egy boldogan végződő történetet írjon, “Dedicated to a Happier Year” („Egy boldogabb évnek ajánlom”), áll az első oldalon. Azért is mondható különlegesnek ez az alkotás, mert annak ellenére (vagy amellett), hogy bemutatja a huszadik század elején, az Egyesült Királyságban élő meleg férfiak életének potenciális árnyoldalait, alapvetően mégis bizakodó.
Az eltérő társadalmi helyzetből adódó kiegyensúlyozatlan erőviszonyok miatt Maurice és Alec először számos, teljesen felesleges konfliktusba hajszolja magát, de végül győzedelmeskedni tudnak az osztálykülönbségeken, és felül tudnak emelkedni a melegeket érő általános megvetettségen is. A regényben a város képviseli az LMBTQI+ emberekre leselkedő veszélyeket, itt sosem lehetnek igazán önmaguk. Ellenben Maurice hellén mintára szabott, utópisztikus fantáziájának tárgya az erdő, a vadon – végül a természet lágy ölén, távol a rosszalló tekintetektől találja meg párosunk a vágyott szabadságot és beteljesülést.
Hiába teltek el hosszú évtizedek a könyv megírása óta, a történet pozitív kicsengése még a Merchant-Ivory adaptáción keresztül is több kritikusnál megrökönyödést, nyugtalanságot váltott ki – egy film, amely ilyen merészen, a meztelen jelenetektől sem visszariadva mutatja be, sőt, mondhatnánk, „ünnepli” a férfiak közti szerelmet, pont az AIDS-krízis kellős közepén!
Igen, James Ivory remek munkát végzett a nagyhangúan ünnepelt Szólíts a neveden (Call Me By Your Name) forgatókönyvírójaként, de én inkább úgy szeretnék tekinteni arra az Oscarra, mint egész életművének elismerésére. Ne söpörjük félre azt a sok csodálatos projektet, amit munka- és élettársával Ismail Merchant-tal közösen alkotott meg, és ne felejtsük el a Maurice-t, ezt a kis gyöngyszemet.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022