Ismét eltelt egy (szó szerint) tartalmas másfél hónap, ez azonban más volt mint a többi. Nem véletlenül jelent meg kevesebb cikkünk az elmúlt két hétben, ugyanis megtartottuk az első csapatépítőnket, ami közben aligha lehetett volna írni.
Bár rengeteg programmal készültem a hétvégére, néha akaratlanul is kicsit lecsendesedtem, és csak hallgattam, ahogyan a 13 almás hangosan felnevet, néztem, ahogy fonják egymás haját vagy ahogyan éppen egymást ölelik.
Szombaton, az ötös szobában egy pótágyon fekve éppen nem tudtam elaludni, annyira mosolyogtam, a szobában lévőknek mondtam is, hogy mennyire jó volt ez a nap, és mennyire boldog vagyok, mire az egyikük azt mondta, hogy „jóvanazé, bőgni nem köll”, szóval nem bőgtem, de nagyon meg voltam hatódva, mert eszembe jutott, hogy indult ez az egész, hogy csupán egy bibliai igerversbe kapaszkodva hagytam ott mindent, ami miatt nem lett volna időm az Almát vezetni. És akkor rajtam kívül 2 ember volt csak a projektben, akik azt mondták, hogy maradnak, és hogy mennyire nem tudtam elképzelni, hogy ebből lesz bármi is. És csak én voltam meg az ötleteim, de továbbra is kapaszkodtam abba az igeversbe, és hittem benne, hogy tényleg lesz egy kis csapat, akikkel majd együtt lehet dolgozni, motiváltak lesznek, és esetleg új barátságok is születnek.
És mindez valósággá vált, ezt a valóságot pedig teljes sokszínűségében tapasztalhattam meg a hétvégén, amikor egymásra nevettünk, tervezgettük a további közös programokat, a szerkesztő szakosok egymásnak nyítak a kreatívírás-gyakorlatokon, a pozsonyi és a nyitrai magyar szakos diákok elmondták egymásnak, milyenek a tanáraik, akiktől a másik csoport csak tanulmányokat olvas, túléltünk egy természeti katasztrófát, beugróztunk, és kicsomóztuk majd megölelgettük egymást. Ők a kedvenc szerkesztőségem a világon.
Olvassátok tehát sok szeretettel a következő másfél hónap termését is, mert akár kertész vagyok, akár gyümölcs(társ), a fa gyönyörű lett, a termés pedig gazdag. És boldog.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022