Volt valami a levegőben, amitől iszonyodtam. Talán a hirtelen jött meleg volt a hosszú, esős napok után, vagy a szálló pelyhek a levegőben, amiktől könnyezett a szemem, de én leginkább a szomszéd liliomaira gyanakodtam. A kerítés mellett végig fehér liliomok voltak ültetve, amik bódító illattal töltötték be a kertet. A melegben ez csak erősödött, én pedig szabályosan fulladoztam a nehéz illat súlya alatt.
Valahányszor ki kellett mennem a kertbe, émelyegni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, az öregasszony miért ragaszkodik ezekhez a büdös virágokhoz, hisz a liliomok mellett még rózsák és magnóliák sora is tarkította gazdag kertjét.
A házát otthonosan, antik stílusban rendezte be, mintha nem akarna tudomást venni az idő múlásáról. A házból kilépve két letisztult oszlop tartotta a timpanonos tetőt eresz gyanánt, a házat félig borostyán nőtte be, és a néni minden nap kijárt a halastavához a kertbe, amit hihetetlen hozzáértéssel tartott karban.
Sokszor elképzeltem, milyen lehet belülről a háza, ha külsőre ilyen pazar látványt nyújt. Nem voltunk vele rosszban, de közeli viszonyt sem ápoltunk, épp ezért lepődtem meg, mikor egy nap azzal a hírrel fogadtak otthon, hogy át kell mennem hozzá.
Hogy valósággá válik minden, mit eddig csak a képzeletem rakosgatott össze a házzal és a történetével kapcsolatban, szinte hihetetlennek tetszett. A kapun régimódi csengő állt, ami panaszos utóhangot vert. Volt alkalmam körülnézni: az udvar takaros volt, formára nyírt tujafák és aranyeső várta a látogatókat.
Nem kellett sokat várnom, míg a néni ajtót nyitott. Öreg, megviselt testét bottal segítette a kapuhoz, hogy remegő kézzel elfordítsa benne a kulcsot. Már-már lehetetlennek tartottam, hogy ez az idős asszony, aki alig bír kijönni az ajtóig, egyedül gondozza azt a tengernyi növényt a kertben.
Valójában csak a süteményekért jöttem, de biztos örülhetett neki, hogy látogatója akadt. Annak előtte sosem láttam bárkit is hozzá vendégségbe jönni. Abban sem voltam biztos, hogy vannak-e egyáltalán élő rokonai.
Az öregasszony rám emelte sötétbarna szemeit, majd bágyadtan elmosolyodott. Arca, bár már azóta a szomszédunk volt, mióta az eszemet tudom, furcsán idegennek tűnt ilyen közelről.
Beinvitált a házba. Belépve a régi szigetelésű tejüveg ajtón, olyan érzésem támadt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Az előszoba az előző évszázad hatvanas éveinek stílusát viselte, az öreg fogas és a vonalas telefon, amit már évek óta nem használhattak, az esernyőtartó, és az a dohos szag, amit légfrissítővel próbált elnyomni.
Vegyes érzéseim csak nőttek, ahogy beléptem a konyhába; a fakó függönyökhöz és a régi ablakkeretekhez tökéletesen passzolt a leharcolt sparhelt és a megsárgult asztalterítő a kör alakú asztalon. A függönyök valamikor világosabbak lehettek, viszont látszott, hogy egykor itt láncdohányosok éltek. Némi hezitálással követtem a nénit, aki remegő kezével kezdett el süteményt vágni az asztalon álló tepsiből.
Az almáspite íncsiklandó illata megcsapta az orromat, némileg elfeledtetve velem, milyen különös is az öregasszony és a lakása, amit valami kimondatlan frusztráció jár át. Leültem az egyik székre, de nem mertem hozzáérni a terítőhöz. Furcsa, mert bár aznap nagyon sokat beszélgettünk, és csak késő estére értem haza a kihűlt almáspitével, mégsem tudnék semmit sem felidézni azokból a szavakból, amiket akkor mondott nekem.
Évekkel később jutottak csak eszembe, mikor váratlanul jött a hír, hogy meghalt. A virágok, amik a kertjét borították, elgazosodtak, a ház, amit valaha csodáltam, omladozni kezdett. Éjjelente jártak csak át oda a kóbor macskák, és patkányok szaladgáltak át a kertünkbe. Semmi sem maradt abból a varázslatból, amit én akkor beleláttam – csak egy átlagos romhalmaz lett, ami senkinek nem kellett már.
A liliomok teljesen eltűntek, már többé nem voltak a kerítés mellé ültetve, nem tették többé fullasztóvá a levegőt a meleg nyári estéken. Mind a mai napig, ha nyáron kimegyek alkonyatkor, érezni vélem a nehéz illatot, ami rátelepszik az egész lelkemre, a szellőt, ami átfúj az asszony gyümölcsfái között és a meredt tekintetét, ahogy a kertje túlsó végéből figyeli minden egyes rezdülését az életemnek.