Az ajtók a szívemen furcsán nyílnak és zárulnak. Senki sem maradt, aki összevissza téblábolna bennem, lépkedne tétován, néha futna, de leginkább csak egy helyben állna és létezne.
Kusza látomásokból állnak össze a mindennapok. Folyik az idő, egyik nap fordul a másikba, minden ugyanaz marad. Súlyos felhők ítélkeznek felettem, szavak helyett esőt küldenek. A vizes aszfalton ömlenek szét reményeim és minden, amiben egykor biztos voltam.
Többé már semmi sem az, aminek látszik. Képek jönnek egymás után, hideg, majd még hidegebb idők. Fázom, és nincs semmi, ami képes lenne megolvasztani a szívemet, ami már talán csak képletesen létezik.
A háborgó hullámok már olyan mélyre dobtak, amilyenre nem hittem volna, hogy bármikor is juthatok. Akkor kezdtem el igazán érezni és látni, felfogni mindazt, ami körülvesz.
Érdekes, mikor az ajtók a szívemen megtelnek vízzel. Nem a nap első sugarait látom akkor hajnalban, nem a melegséget érzem akkor az összes porcikámban a szeretettől, nem a bizonyosságot és az otthont, hanem a pusztító káoszt, ami mindenhová beférkőzik. Mint a fertőzés, úgy borít el mindent, ami egyszer kedves volt nekem.
Már semmi sem helyes és semmi sem helytelen. Minden döntés csak létezik, aminek viselni kell a következményét. Az esti szmog a tüdőmbe váj, a lámpák gyér fénye a félhomályban belém ég. Valahonnan zene szól, de olyan durva és nyers erő itatja át, hogy szinte megrémülök tőle.
A hold már többé nem kel fel, megunta, hogy betakarjon a fényével éjszaka. A szavak értelmüket vesztették, üresen foszlanak szét a levegőben. Az érzések fuldokolnak az áradásban, ami bennem keletkezett. A csónak, amin menteni próbálom magam, nem elég erős a széllel szemben.
Futok. Futok valaki után, akit talán sosem fogok elérni. Magam után, hátha meglelem azt a részt, ami hiányzik belőlem, és akkor vége lesz az özönvíznek bennem. A tervek állnak, a napok telnek, az évek belém marnak, nem látok ki a ködből, ami nemcsak az estékre, de az elmémre is rátelepedett. Kinyújtom a kezem, hátha valaki segítő kezet nyújt – olyan sokan vannak, mégsem tudom megragadni egyikük kezét sem. Mint a kígyóbőr, nyálkás és sikamlós.
És az idő folyik tovább.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022