A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

Tollas, kókó, mumus – biztosan sok embernek idéznek elő nem éppen kellemes emlékeket ezek a szavak. Gyerekkoromban gyakran riogattak ezekkel a rémekkel, mikor nem fogadtam szót a szüleimnek, s ez a technika minden alkalommal bevált. Bár azt, hogy a kókó egyébként micsoda, a mai napig nem tudom, de már gyerekként beláttam, nem vágyom rá, hogy közelebbről megismerkedjem vele. Iskolás koromban már nem a szüleim ijesztgettek, hanem az osztálytársaimmal próbáltunk szellemet idézni. Valamiért az emberek az idők kezdete óta vonzódnak a természetfeletti és megmagyarázhatatlan dolgokhoz, ezekről különböző történeteket, legendákat kreáltak, amikkel a mai napig egymást rémisztgetik. Minden kultúrának megvannak a maga jellegzetes figurái, amik tükrözik az adott nép gondolkodás- és életmódját, morális értékeit és szokásait. Nem kivétel ez alól Japán sem, mely igen gazdag felhozatallal rendelkezik.

A japán kultúrában az ilyen lényekre a yōkai (妖怪) kifejezést használják. A szó két kínai írásjegyből, azaz kanjiból áll: az első a 妖, melynek olvasata ebben a kontextusban yō, a második pedig a 怪, melynek olvasata kai. Mindkét szó jelentése gyanús, titokzatos. A kifejezést a kínaiaktól vették át, és már a 8. századból található írásos emlék, melyben használják. A yōkai szót magyarra fordítani kissé nehézkes, ugyanis ez inkább gyűjtőnév, mintsem egy konkrét entitás megnevezése. Démonok, alakváltók, szörnyek, szellemek, természetfeletti jelenségek – Japánban ezekre mind használatos a yōkai, tehát igazából minden, ami furcsa, megmagyarázhatatlan vagy ijesztő, ide tartozik.

A yōkaiok megjelenéséhez nagyban hozzájárul a japánok népvallása, a shinto (神道). A shinto egy animista vallás, ami azt jelenti, hogy minden tárgyban, növényben, helyben, természeti jelenségben lakozik egy lélek, istenség. A múlt embere ezeknek az istenségeknek (japánul kami ) tulajdonította azokat a jó és rossz történéseket, melyekre nem tudott logikus magyarázatot találni. Például ha egy folyó megáradt és elsodort egy falut, úgy értelmezték, hogy felbosszantották a folyó kamiját. Gondjaikért és bajaikért pedig általában az ártó, gonosz lényeket, azaz a yōkaiokat hibáztatták.

Ahogy már említettem, a yōkai szót már a 8. század végén is használták, de ez nem jelenti azt, hogy azelőtt ne lettek volna a köztudatban ezek a lények. Számos legendában szerepelnek, csupán annyi különbséggel, hogy más nevet használtak rájuk. Sőt, a yōkai kifejezés a 8. század után is csak elenyésző számban fordul elő. Igazi népszerűségre a japán történelem Edo-kornak nevezett periódusában tett szert, mely 1603-tól 1868-ig tartott. Az Edo-kort a történészek általánosságban véve békés éraként jellemzik. Ekkor zárkózott el Japán teljesen a külföldi országoktól, és ez a korszak zárta le az előző kor belharcait. Az embereknek már nem kellett tartaniuk a háború borzalmaitól, így a kultúra és művészetek fejlődése, valamint a szórakozás is teret kapott. Az Edo-korban az emberek előszerettel meséltek különböző rémtörténeteket, melyeket japánul kaidannak (怪談) nevezünk. Ezekben a történetekben visszatérő szereplők voltak a yōkaiok, ekkor terjedt el széles körben a kifejezés használata.

A rémtörténetek és yōkaiok népszerűvé válásában nagy szerepet játszott a Hyakumonogatari Kaidankai (百物語怪談会) nevű társasjáték. A játékot magyarul Száz szellemtörténet összejövetelére lehetne fordítani. Több verziója is volt, a legegyszerűbb változata szerint egy sötét szobában száz darab meggyújtott gyertya vagy lámpás mellett szellemtörténeteket meséltek. Minden történet után elfújtak egy gyertyát vagy kioltottak egy lámpást, így a szoba egyre sötétebbé vált, végül pedig teljes sötétségbe burkolózott. Egyfajta szellemidézésként fogták fel ezt az emberek, ezért gyakran előfordult, hogy csak a kilencvenkilencedik történetig jutottak, égve hagyva az utolsó gyertyát vagy lámpást, így elkerülve, hogy megidézzék a történetekben megemlített szellemeket.

Ezeknek a tényezőknek köszönhetően a yōkaiok a népszerűség középpontjába kerültek. Olyan szenzáció lehetett ez akkoriban, mint nálunk a 2010-es évek vámpírláza. Már nem csak vidéki népmesékben és régi legendákban éltek ezek a lények: fametszeteken, képtekercseken, kártyalapokon köszöntek vissza. Az írók új yōkaiokat alkottak, mindenki megpróbálta felkutatni a szülőfalujában ismert rémalakokat, és szépen lassan egész rendszertanát alkották meg a yōkaioknak.

Az etimológiai és történelmi kitekintés után rátérhetünk yōkaiok fajtáira, megjelenésére és természetére. Több néprajzkutató is megpróbálta valamilyen szempont szerint osztályozni őket, ezek közül a leginkább elterjedt Ema Tsutomu (江馬 務) néprajzkutató felosztása, aki a yōkaiokat a külső megjelenésük, átváltozásuk módja és a belső, úgynevezett valódi alakjuk szerint kategorizálta. Ezek alapján a yōkaiok lehetnek ember-, állat-, növény-, tárgy- és természeti jelenség szerűek. Más felosztásban a yōkaiok élőhelye szerint kategorizálták be őket, például vannak hegyi, vízi, tengeri és erdei yōkaiok.

A legismertebb emberszerű yōkai a Yuki-onna (雪女), magyar fordításban hóasszony, akivel a havas éjszakákon lehet találkozni. Hosszú, fekete haja van, kék ajkai és fehér kimonót visel. Egyes verziókban megöli azt, aki vele találkozik, máshol csak megrémíti. Híres még a Futakuchi-Onna (二口女), azaz a kétszájú nő. Első ránézésre egy teljesen átlagos nő, azonban a tarkóján, a haja alatt található egy második száj. A történetek itt is eltérnek, ám a leggyakoribb verzió szerint úgy lesz valakiből Futakuchi-Onna, ha megvonja magától az ételt. A tarkón megnyíló másik száj durva dolgokat suttog és követeli, hogy a személy ételt vegyen magához. Amennyiben a nő még mindig nem hajlandó enni, a haja életre kel és ételt rak a tarkón lévő szájba.

VE japán folklór yuki onna

Az állatokra hasonlító yōkaiok közül biztos sokan hallottak már a kitsunéról (狐). A kitsune egy róka, amely képes emberi alakot ölteni, s így megtréfálni minket. Bár van bennük egyfajta ravaszság, mint a rókákban általában, nem ártó lények, sokszor még az emberek társául is szegődnek. Másik különlegességük, hogy kilenc farkuk is lehet, ezért néhol kilencfarkú rókaként hivatkoznak rá. Minél több farkuk van, annál idősebbek és bölcsebbek. A Bake-danuki (化け狸), vagy egyszerűen csak tanuki néven ismert yōkai is egy valós, magyarul nyestkutyának nevezett állatot ruház fel különleges képességekkel. A tanukik az átváltozás művészei, ők is képesek emberi alakot ölteni. Nem ártalmasak, inkább csak bosszantóak. A tanuki tökéletesen bemutatja, mennyire furcsák tudnak lenni a yōkaiok, mivel a csintalan természete mellett van egy másik jellegzetes ismertetőjegye: a nagy heréi. Vannak találgatások, hogy vajon miért lett ez az egyik védjegye szegény tanukinak, de szerintem ebben nagyban közrejátszik, hogy az emberek már régen is szerették a gyerekes humort.

VE japán folklór kitsune
VE japán folklór kitsune

Növényszerű yōkaiok közül a Jinmenjut (人面樹) emelném ki, ami egy olyan fa, melynek virágai emberi fejekre hasonlítanak. Ezek a fejek nem értik az emberi beszédet és nem is képesek reprodukálni azt, ám nevetni tudnak, és ha túl sokat hahotáznak, elszáradnak és lehullanak a fa ágairól.

VE japán folklór jinmenju

A tárgyakból lett yōkaiokat tsukumogaminak (付喪神 vagy つくも神) hívjuk. Ezek olyan tárgyak, amelyekbe egy lélek, pontosabban a már fent említett kami költözött. Egy tárgyba akkor költözhet kami, ha az már elmúlt százéves. Sokszor ezek a tárgyak gonosszá váltak és bosszút álltak az embereken, amiért azok hagyták őket tönkremenni. Az ilyen tárgyak közül a személyes kedvencem a kasa-obake (傘おばけ). Ez egy öreg esernyő, amibe kami költözött. Általában úgy ábrázolják, hogy egy szeme van, az esernyő fogantyúja helyén pedig egy emberi láb. Néhány ábrázoláson két keze is van. Igazából nem nagyon tud sem ártani, sem segíteni az embereknek. Valószínűleg úgy jöhetett létre, hogy A száz szellemtörténet összejövetelének játszása közben kifogytak a kísértethistóriákból, ezért valaki kitalált egy új tsukumogamit.

VE japán folklór kasa obake

Vannak olyan yōkaiok is, amiket mi magyarul szörnyekként definiálnánk. Ilyen például az oni (). Az onik hatalmas, emberevő óriások, akik a hegyekbéli barlangokban élnek. Fejükön szarvak találhatók, színük lehet piros vagy kék. Ide sorolhatjuk még az ushi onit (牛鬼) is, ami szó szerint bivalydémont jelent. Az ushi oni egy olyan yōkai, melynek bivaly feje és pók teste van. Póktestén hat láb van, mindegyik egy nagy karomban végződik. A legendák szerint leggyakrabban Japán tengerpartjain találkozni vele, de bárhol felbukkanhat. Természete kifejezetten vad és kegyetlen, nem tanácsos összefutni vele.

VE japán folklór ushi oni

Lehetetlen lenne egy cikkben felsorolni az összes yōkait, hiszen még napjainkban is születnek újak. A popkultúra előszeretettel inspirálódik belőlük, rengeteg animében feltűnnek, mint például a Jujutsu Kaisen, Yo-kai watch, Mononoke, GeGeGe no Kitarō, Pom poko és InuYasha. A Kör és Az átok horrorfilmekben megjelenő szellemek is ide sorolhatóak, hiszen mindkét film egy-egy japán horrorfilm remake-je, melyek, bár csak kis mértékben, de inspirálódnak konkrét Edo-kori történetekből.

Akit megfogott a téma, annak figyelmébe ajánlom Zack Davisson blogját (https://hyakumonogatari.com/), ahol sok érdekességet olvashatunk a yōkaiokról.