Pazar színekben haldoklik a természet, varjak kárognak bele a ködtől tejfehér reggelbe. Amíg mi pumpkin spice lattét szürcsölünk, addig a vámpírok friss emberi vérre szomjasan kúsznak elő az árnyakból… Kérdem én, ki más lenne tökéletes társaság a kötelező őszi borzongásban, mint Anne Rice-nak, a gótikus irodalom királynőjének legendás, veszélyesen elbűvölő teremtményei?
Az amerikai írónő első regénye, az Interjú a vámpírral (“Interview with the Vampire”) 1976-ban jelent meg. Főszereplőnk, a többszáz éves vámpír, Louis de Pointe du Lac a hetvenes évek San Franciscójában meséli el történetét egy ambiciózus újságírópalántának: 1791-ben, mikor családi tragédiák a kétségbeesés szélére hajszolták az ifjú louisianai ültetvényest, útjába akadt a lehengerlő (energia)vámpír Lestat de Lioncourt, aki örök életet ígért neki… de vajon milyen áron?
Az Interjú népszerűsége lassan, de biztosan nőtt és az azt követő tizenkét könyvvel együtt a Vámpírkrónikák (“Vampire Chronicles”) című nagyszabású ságává nőtte ki magát. New Orleans városa visszatérő helyszín, viszont eme ősi lények történelme nemcsak évszázadokon, de kontinenseken is átível.
Sokan úgy látják, Rice egyike volt azoknak, akik szépirodalmi szintre emelték a vámpírtörténeteket. Mélyen foglalkoztatta a vámpírlét erkölcsi oldala, illetve a halhatatlanság kérdése, amely számos ősi filozófiai dilemmát nyit meg szereplői (és olvasói) előtt.
Bár az Interjút régebben már olvastam, és az 1994-es, Brad Pitt, Tom Cruise és Kirsten Dunst főszereplésével készült filmadaptációt is láttam, csak tavaly novemberben merültem bele igazán ebbe a világba, amikor rábukkantam az AMC Networks sorozatára. Az első évad 2022 őszén, a második pedig 2024 tavaszán debütált.
„Az emlékezés a szörnyeteg”
A könyvsorozatban talán az a legizgalmasabb, hogy az egyes kötetek eltérő elbeszélőkkel és szemszögekkel dolgoznak, ráadásul egyik narrátor sem mondható megbízhatónak. „Memory is the monster”– ez az új adaptáció egyik szlogenje, a sorozat készítői pedig valóban mindent megtesznek, hogy még inkább összezavarják a nézőt.
A fő narratív keret, az interjú a jelenben zajlik le, a cél, hogy mindenki tiszta lappal indíthasson a balul elsült (és e verzió szerint publikálatlan) 1973-as beszélgetés után, de a kazettákkal együtt a múlt nem hajítható be csak úgy a kukába… Az immár hetvenéves, Parkinson-kórral küzdő újságíró, Daniel Molloy pedig sokkal kevésbé kívülálló ebben a történetben, mint azt gondolná… Az Eric Bogosian által játszott karakter vitriolos humorának köszönhetően a sorozat üde színfoltja, hihetetlen pókerarccal szúrja oda kíméletlen megjegyzéseit.
Paróka helyett keménykalap
Míg a könyvekben Louis és Lestat a 18. század végén találkoznak, a sorozat egy későbbi idősíkot választ. A húszas-harmincas évek szerintem unalomig túlreprezentáltak a filmvilágban, ami a dolgok vizuális, esztétikai oldalát illeti, viszont Mara LePere-Schloop díszlettervező és csapata kihozza belőlük a legtöbbet, és ügyelnek minden apró részletre: Louis és Lestat közös otthona például a Gallier-házban kap helyet, amelyet Anne Rice is gyakran meglátogatott, hogy inspirációt nyerjen az íráshoz.
Még így is kicsit vérzett a szívem a 18. század dekadens pompája után, de nagy örömömre az első évad fináléja visszahozza ezt egy fényűző, extravagáns és természetesen vértől fröcsögő Mardi Gras karnevál formájában.
A második évad túlnyomó része a negyvenes években játszódik, a film noir hangulatát idéző világégés utáni Párizs (amelyet nagyrészt Prága „helyettesít”!) ad díszletet a legendás Théâtre des Vampires-nak. A vámpírokból álló színtársulat valóban műalkotás szintjére emeli a gyilkolást, áldozataikat a színpadon kebelezik be a közönség szeme láttára, akik szemfényvesztésnek hiszik az egészet, és elragadtatottan őrjöngenek. Haladva a korral (vagy talán inkább a korukat megelőzve) bizarr varieté showra vagy pantomimra hajazó darabjaikhoz animációkat és vetítéseket is használnak.
Most akkor mennyire szexik a vámpírok?
A vampirizmus a gótikus és horrorirodalomban, illetve médiában már a kezdetek kezdete óta egyfajta kódként szolgál az elnyomott és/vagy erkölcstelennek titulált szexuális vágyakra, ezen belül a normától eltérő szexualitásra is, és az áthallás nem feltétlenül bír negatív konnotációkkal.
Bár az Interjú a vámpírralban az írónő csak finoman utal azonos nemű vonzalomra, az utána következő könyvekben sokkal nyíltabb. Egyértelműen kijelenti például azt is, hogy Louis és Lestat egy pár, és megerősíti, hogy az utóbbi szereplő biszexuális – emberként legalábbis. A Rice-kánonban tudniillik a vámpírok nem éreznek szexuális vágyat, számukra a vérszívás jelent a szexhez hasonló kielégülést, impotensek, illetve nemeken felüli (vagy akár nemtelen) lényeknek tekinthetőek. Pontosan emiatt esetükben az emberek által használt identitáscímkék valamelyest értelmüket vesztik.
A sorozatban a vámpírrá válás nem igazán jár ilyesfajta átalakulással, illetve Louis és Lestat nemcsak romantikus, hanem szexuális partnerekként vannak ábrázolva. Igaz, a karakterek közül csak Louis vallja magát egy konkrét szexuális irányultsághoz tartozónak, a melegség (amit itt most gyűjtőfogalomként használok) mint téma többször felmerül. Az LMBTQIA+ közösség tagjai és a vámpírok kényszeres rejtőzködése, az őket érő megbélyegzés közötti párhuzamok még élesebben kirajzolódnak.
Engem némelyik könyvbéli vámpírkötelék erősen emlékeztet a queerplatonikus partnerségekre, amelyek elkötelezettségükben és szerkezetükben a hagyományos párkapcsolatokat idéz(het)ik, azonban mentesek a romantikus és szexuális elemtől. Hogyha a sorozat e tekintetben hű marad a forrásműhöz, akkor izgalmas diskurzust nyithatott volna például az aszexuális és aromantikus spektrumról, ami még mindig méltatlanul kevés figyelmet kap a médiában.
Uncle Les, Daddy Lou és a kirekesztettség árnyalatai
Egy másik kulcsfontosságú változtatás Louis bőrszínét, etnikumát, társadalmi pozícióját érinti: a sorozatban nem fehér ültetvényes, hanem egy fekete kreol férfi, aki nem mellesleg bordélyháztulajdonos New Orleans piroslámpás negyedében. Lestatnak és Louis-nak ezáltal a rasszok közötti kapcsolat nehézségeivel is meg kell birkózniuk, illetve a vámpírléttel és a melegséggel járó megpróbáltatások a faji diszkriminációval is összefonódnak.
Louis szerepében a Trónok harcából ismerős Jacob Andersont láthatjuk, aki tökéletesen hozza az emberségéhez a végsőkig ragaszkodó, önszabotáló, lobbanékony figurát. Sam Reid hatalmasat alakít, Lestatja vérbeli ragadozó és drámakirálynő. Assad Zaman az első évadban még csak a háttérben sejlik fel, spoilerezés nélkül csak annyit mondhatok, hogy második évadbeli kibontakozását tátott szájjal figyeli az ember…
Mind Bailey Bass, mind az őt a második évadban felváltó Delainey Hayles sziporkáznak az energiával teli, erős egyéniség, a gyermektestbe zárt vámpír, Claudia szerepében. Mikor megjelenik a színen, a sorozat mintha hirtelen fekete komédiává változna, és számtalan szívmelengető pillanattal kényeztet a sok szenvedés után.
A boldogság persze nem tart soká, hiszen ahogy Molloy találóan megjegyzi, Claudia ragtapasz egy rossz házasságra… Akárhogyis, a Louis-Claudia-Lestat hármasfogatot a sorozat egyértelműen egy igazi queer családként ábrázolja.
A Louis és Claudia közötti véd-és dacszövetséget bizonyára még inkább erősíti, hogy Claudia is fekete. Nem elég, hogy bőrszíne és neme miatt is hátrányos megkülönböztetés éri, még a vámpírközösségben sem veszik komolyan, mert gyerekkorában változott át.
„Szeretik egymást az ördögök?”… és szerethetjük mi az ördögöket?
Nem csupán a nagyszerű sminkeseknek, maszkmestereknek, jelmeztervezőknek, kellékeseknek (vagy a CGI-nak) köszönhető, hogy színészeink teljességgel meggyőző vámpírok: már-már természetfeletti magnetizmus árad belőlük, ami a Sötétség Gyermekeinek sajátja. Remekül megvillantják viszont ezeknek az összetett szereplőknek a gyenge pontjait, a sebezhető oldalukat is, és ezzel akaratlanul is szimpátiát váltanak ki a nézőből… amit néha egy kis lelkiismeret-furdalás követ, mert, na, mégiscsak szörnyetegekről van szó, nem?
Nos, ahogy Sam Reid remekül megfogalmazta, ez egy gótikus sztori, tehát az a lényeg, hogy mindenki ilyen vagy olyan módon „rossz” és toxikus, és nincsen értelme az emberi erkölcskódex szerint megítélni a vámpírokat, ahogy Louis is teszi kezdetben. Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy vékony a határvonal egy fiktív karakterrel való szimpatizálás és mondjuk a családon belüli erőszak elbagatellizálása között…
„Ez egy új kor. Ennek új gonosz kell.“
Mikor az AMC Networks megvette a jogokat, a megállapodás az volt, hogy Anne Rice és szintén író fia, Christopher is részt vesz majd az alkotófolyamatban. Hogy ez gyakorlatban mennyire valósult meg, homály fedi, viszont a sorozat címe nem hiába Anne Rice’s Interview with the Vampire, kétségtelen, hogy a showrunner Rolin Jones és csapata nemcsak nagy tisztelője, de nagy ismerője is a forrásműnek. Az új adaptáció nem retten vissza a merész változtatásoktól, de nem torzítja a történetet a felismerhetetlenségig, inkább kiaknázza az eddig feltérképezetlen lehetőségeket.
A harmadik évadban a Lestat, a vámpír (“The Vampire Lestat”) kerül terítékre, “here come the gays again”, ahogy rocksztárrá avanzsált kedvenc vérszívónk énekli. Az egyszer biztos, hogy egy ilyen teaser után a várakozási idő hosszabbnak fog érződni az örök életnél is…